Végérvényes halhatatlanság

2.fejezet

-Nincs mit, húgi.-mondta Emmett és visszaölelt, nagyon jól esett. Végre valaki törődik velem. Emmettet még nem igazán ismerem, de máris a bátyámnak tekintem őt.

-Na akkor, menjünk vissza. -mondta és elengedett.

-Oké. -mosolyogtam rá, ő elkezdett visszafutni én pedig követtem. Eléggé gyors, de megakartam előzni, ezért rákapcsoltam és 3mp-el hamarabb értem vissza, mint ő. Amint megérkeztem láttam, hogy a többiek ott álltak a ház előtt. Emmett megérkezett és hitetlenkedve nézett rám.

-Lassú vagy Emmett.-mondtam és rávigyorogtam. Erre a többiek elnevették magukat.

-Csak hagytam, hogy nyerj.-vágta rá.

-Csak is ez történhetett,... csakhogy ez nem volt verseny. -veregettem hátba, majd megforgattam a szemeimet kuncogva.

-Sajnálom, hogy csak úgy elrohantam, de ez az egész még nekem nagyon új és egy kicsit megijedtem magamtól. Emberként is indulatos voltam, nemhogy vámpírként. Elég nehéz eset vagyok.-mondtam ezt mindenkinek és a végén kínosan felnevettem.

-Semmi baj.-jött közelebb azt hiszem Esme. -Mi pontosan tudjuk, hogy min mész keresztül és mindenben segíteni fogunk, amiben csak tudunk.-mondta és megfogta a kezeimet.

-Köszönöm.-mondtam, majd hirtelen felindulásból megöleltem és ő gondolkozás nélkül visszaölelt.

-Na akkor menjünk be és meséljétek el, hogy pontosan mi is történt tegnap.-mondta Esme kedvesen és eközben átkarolta a vállam.

-Rendben.-mondtam és elindultunk, be az óriási házba.

Már a kanapékon ültünk. Mellettem Emmett és Esme ült, mellette pedig Carlisle. Emmett mellett Rosalie, a másik kanapén pedig a többiek foglaltak helyet. Mély levegőt vettem és belekezdtem a mesélésbe.

-Mentem haza a kick box edzésemről és egy sarkon nagy erővel elütött egy kocsi. Meg sem állt, csak tovább hajtott. Ott feküdtem az úton és mindenem fájt, véreztem, eltört szerintem sok csontom is. -itt megálltam egy kicsit és nagy levegőt vettem -De a tudat, hogy senki nem szeret, nem törődik velem sokkal jobban fájt, mint a fizikai fájdalom. Elakartam aludni, hogy többé ne fájjon, de meghallottam egy kedves hangot és reménykedni kezdtem. Carlisle felajánlotta, hogy meggyógyít, nehezen rábólintottam, megharapott, éreztem azt a borzasztó kínzó fájdalmat, majd elájultam és itt lennénk. -fejeztem be az átváltoztatásom történetét, a többiek a mesélésem közben végig figyeltek. Jól esett, hogy figyelnek rám, hogy törődnek velem. Majd ezek után, ránéztem Carlislera. - És köszönöm, hogy nem hagytál ott meghalni és hogy átváltoztattál.-mondtam neki és rámosolyogtam.

-Ezt nem kell megköszönnöd.-mondta Carlisle lágyan.

-De kell... Te Bella vagy ugye?-néztem az ember lányra.

-Igen.-válaszolt kedvesen, majd rámosolyogtam.

-Ha valaki még nem tudná, Naylanak hívnak.- mondtam. -De most inkább kimegyek, mert éhes vagyok és nem kockáztatom meg, hogy megtámadjalak.- néztem rá Bellára sajnálkozóan, majd felálltam és kimentem, de valaki utánam jött.

-Szia. Én Edward vagyok, ha szeretnéd megmutatom, hogy kell vadászni.-mondta kedvesen.

-Az jó lenne, mert rohadt éhes vagyok.-mondtam nevetve.

-Kövess.-mondta és elfutott az egyik irányba, én pedig követtem. Edward nagyon gyors, de tudtam vele tartani a sebességet. Egyszer csak megállt, nem tudtam miért, ameddig meg nem láttam egy pumát az egyik sziklán. 

-Legyél gyors, vesd rá magad, fogd le, hogy ne tudjon visszatámadni és igyál.-magyarázta el halkan, hogy mit tegyek. Én bólintottam és rákészültem, majd leterítettem a pumát és megharaptam. Elkezdtem szívni a vérét, elsőnek furcsa íze volt, de fokozatosan finomabb lett. Éreztem, hogy már elég, ezért elengedtem a pumát, mert nem akartam megölni. Gyorsan eliszkolt, én pedig felnéztem Edwardra, aki büszkén nézett rám.