SasuSaku - Blossom of Dimensions

V

A nővérem 14 év után a semmiből előkerült.

Fogalmam sincs, hogyan és miért jutott ide, és ezt ő sem tudta nagyon sokáig. Ideiglenes eszméletvesztése volt, és folyamatosan az én nevemet és a Kakashiét emlegette – legalábbis Tsunade ezt mondta. Sejtelmem sem volt arról, hogy mit szeretett volna a Senseitől, de tudtam, hogy nekem mindenképpen beszélnem kell vele.

Nem könnyű 14 év után úgy benyitni egy kórterembe, mintha semmi sem történt volna időközben. Annyi kérdésem lett volna – de Nagaminak csak halvány emlékei maradtak, és félig haldokolt. Tsunade-sama is csak nehezen tudta kihallgatni, hiszen Nagami akármennyire is segíteni akart, nem tudott hasznos információkkal szolgálni.

Amint beléptem a 237-es ajtón, balról a harmadik ágyhoz mentem. Lassan, óvatosan húztam el a függönyt. Nagami éppen aludt, de a zajra összerezzent és felébredt.

- Nem tudok több hülye kérdésre válaszolni... - szólalt meg szarkasztikusan. Álmosan megdörzsölte a szemeit, majd amint ismét tisztán látott, döbbenten nézett rám, és kitárta felém a karjait.

Mosolyogva mentem oda hozzá, és szorosan magamhoz öleltem. Bár alig emlékeztem rá, erre a felszabadító érzésre igen, és könnyek szöktek a szemeimbe. Végigpillantottam azon az emberen, aki teljesen átérzi az összes belső vívódásomat, aki nem csak egy hozzám közel álló ember, hanem a vérem.

- Istenem, húgi, mennyit nőttél... - kezdett zokogva játszani az egyik rózsaszín tincsemmel. A tekintetem összetalálkozott a számomra annyira ismerős smaragdzöld szempárral. – Lehet már nem is tudod, ki vagyok...

- Sosem felejtettelek el. Igaz, nagyon kevés dologra emlékszem, de... négy éves korom óta várok a pillanatra, amikor hazajössz. – kuncogtam fel sírás közben. – Végre itt vagy...

Újra elvesztem Nagami ölelésében. Nem tudom, meddig maradtunk egymás karjaiban, egyszerre könnyezve és nevetve, miközben próbáltuk újra megismerni a másikat. Hirtelen felindulásból elmeséltem neki az egész szerelmi életemet, Sasukét és Nejit, beszélgettünk a barátaimról, és a mindennapjaimról.

- Nehogy Sasukéval gyere össze, mert akkor elvesztem a jövendőbelidre kötött fogadásom! – pöckölte meg az orrom hegyét Nagami.

Kicsi koromban is mindig ezt csinálta. Mindig, amikor idegesíteni akart, ezzel kezdett piszkálni. Felkuncogtam, amikor...

Kakashi-sensei óvatosan elhúzta az ágyat takaró függönyt. Magabiztosan lépett mögém, egy szendviccsel a kezében. A haja szokatlanul rendezett volt, és az állandóan hordott maszkja sem volt rajta.

- Kicsípted magad, Baka? – vigyorgott a nővérem, de a szemei csillogásából látszott, hogy imponál neki a gesztus.

- Azt hiszem, én... magatokra hagylak titeket. – keltem fel mosolyogva, majd a kórterem ajtaja felé vettem az irányt. – Ha kikerülsz innen, csajos estéket fogunk csinálni!

- Rendben, húgica! – hallottam a nővérem nevetését, majd kiléptem a folyosóra.

***

Hatake Kakashi egész nap erre az alkalomra készült. Elvégre, ha a régi utazótársad 14 év kihagyás után visszatért, jó benyomást kell keltened a nagy találkozásnál, nem?

Sakura sem véletlenül került annak idején az ő csapatába, külön megkérte Sarutobi Hiruzent arra, hogy Nagami húgának csoportját vezethesse. Nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna Nagami az eszébe, és végre hosszú idő után magához ölelhette.

- Hoztam szendvicset. - dobta a lánynak az alufóliába csomagolt, salátás-sajtos-ketchupos kedvencét. - Emlékeztem, hogy vegetáriánus vagy, Baka.