Osztódás

1. fejezet: Rés a pajzson!

„Azon a napon vette kezdetét a katasztrófa. A nukleáris robbanás, mely megrázta a bolygót, hatalmas erejével majdhogynem mindent tönkre tett maga körül. Az emberiség csak egy kis része úszta meg ép bőrrel. A Föld élővilágának kilencven százaléka szörnyeteggé változott. Egyedül Solar mindössze ötvenezer négyzetkilóméternyi szigetét nem érintette a sugárzás. Megkezdődött a mutánsok kora, az emberiség pedig egy nagy erejű mágus, Diamond sziget köré emelt mágikus búrája mögé szorult. A búra remekül sikerült, viszont ez Diamond életét követelte. Utolsó leheletével még létrehozott egy intézményt a katasztrófa túlélői számára, melyet ma már csak az NHA mozaikszóval illetnek. Ez a Nemzeti Hősképző Akadémia. Célja a mutánsok eltörlése a Föld színéről, és az emberiség uralmának visszaállítása. Jelmondatuk tökéletesen tükrözi a szándékuk: „Harcolj a Földért!"„ – mesélte el édesanyám az emberiség tragédiájának a történetét. Ennek már vagy kilenc éve, de még mindig tisztán emlékszem a sztorira. Nem is tudnám elfelejteni. Akkor döntöttem el, hogy én is küzdeni fogok azért, hogy ne kelljen egy bezárt világban élnünk. Ma töltöttem be a tizennégyet. Ez az a határ, amitől jelentkezhetsz az NHA-ba. Édesanyámmal és húgommal Alexissel mi viszonylag távol élünk a központtól, valahol a búra szélénél egy kis településen. Ma végre eljött az idő! Ma adom be a jelentkezésem a Nemzeti Hősképző Akadémiára!

– Elmentem! – kiáltottam vissza édesanyámnak kirohanva kapunkon, számban a félig megrágott vajas kenyérrel. – A fene vinné el, hamarosan bezár a posta! Hogy vagyok képesé még ilyen fontos alkalmakkor is elaludni? – rohantam tovább a zöld növényzettel borított dombvidék kis betonútján. Táskám sebességemtől csak lobogott utánam. – Ha most nem érek oda, még egy évet kell majd várnom, hogy jelentkezhessek. – hajtott előre a gondolat. A körzeti posta a falunktól 3 kilométerre fekvő városban található. A települések úgy lettek kialakítva, hogy minden tíz falura jusson egy város, amit körülzárnak, mivel így minden falu számára elérhetővé váltak a szükséges közösségi helyszínek, mint például a posta vagy a különféle boltok. A legkülső rétegekben legalábbis így van. Ahogy haladunk a sziget középpontja felé, úgy nő a falvak mérete is. A városban nem is igazán laktak emberek, az inkább csak egy gyűjtőhelynek számított a fentebb említett helyek fenntartásához. Túl költséges lenne jelen helyzetben minden településre külön boltot vagy bármi mást helyezni. Az, hogy nem igazán laknak a városokban emberek egy kicsit hamis infó, mivel ez csak a középhatárig van így. Onnantól kezdve a sziget gazdagabb rétege felé haladunk, így hát ott sokkal nagyobb településeket is fenn tudnak tartani. Ahogy haladtam előre, kezdtek előtűnni a távolból a városi élet színfoltjai. Az átlagosnál kicsit magasabb épületek kezdték rondítani az addig szép, tiszta, sima látképet. – Hamarosan megérkezem. – mondtam lihegve. A kimagasló épületek egyre inkább tornyosultak, ahogy a városban egyre beljebb haladtam. Mikor megláttam a posta hófehér épületét egy pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam. Az eddig hűen utánam loholó válltáskám meghálálván a szembeszél okozta lemaradását annak megszűnésével Istenesen hátba vert, de ez már nem tudott érdekelni. A tény, hogy az álmom eléréséhez vezető út megkezdéséhez már csak egy lépést kell tennem elfojtotta minden fájdalomérzetemet. Nagy levegőt véve beléptem a körzeti posta épületébe, majd odasétáltam egy ablakhoz.

– Ezt szeretném eljuttatni az NHA-ba! – nyújtottam oda a jelentkezési lapom.
– Csak nem egy új hőst köszönthetünk? – mosolygott rám szelíden a hölgy, majd sarkon fordult, feldobta a borítékot a levegőbe, mire az eltűnt. – Kész is. Már meg kellett, hogy érkezzen az Akadémiára.
– Ez az álmom! – vágtam közbe hevesen. – Mindenképpen kiszabadítom az emberiséget a búra mögül! – csillantak fel a szemeim. Azzal a lendülettel fordultam is meg és mentem utamra. – Ha már itt vagyok, akár meg is kérdezhetném anyám, hogy kell-e valami otthonra. Nem kell minden percben a városba rohangálni. – vettem elő a telefonomat és csörögtem rá. És csak csörgött, és csörgött, és csörgött, mindaddig, míg végül kisípolt. – Nem veszi föl. Ez kissé szokatlan tőle. Mindegy is, én azért szétnézek. Akár meg is látogathatnám Annát, biztos unatkozik abban a lepukkant kórházban. Legalább elújságolhatom neki, hogy végre ott van a lapom az NHA-ban. – nem is kellett több ennél a gondolatnál, fogtam magam, vettem egy tábla csokit meg egy kis plüssmacit és mentem is a kórházba. Beérve a recepción egy kedves hölgy fogadott.