Osztódás

4. fejezet: Tárgyakba zárt érzelmek

– M-Midori? – tartottam meg a mellkasomnak dőlő lányt.

Betántorogtunk a szobámba és leültettem magam mellé az ágyra. Mivel poharaim és hasonlók még nem voltak, nem igazán tudtam semmivel sem megkínálni. Egyszerűen csak átöleltem és simogattam a hátát, hogy éreztessem, vele vagyok. Néhány percig ültünk még csöndben. Nem kérdeztem semmit. Úgy tűnt, egy kis idő múlva sikerült megnyugodnia.
– Midori... – szóltam hozzá halkan.
– Sajnálom... – mondta rám nézve, utolsó könnyeit letörölve az arcáról.
– Mit? – értetlenkedtem, mire elővett egy medált a zsebéből, melyet elkezdett nézegetni.
– Tudod... Már mikor először megláttalak, akkor is gyanús volt, de... Mostanra már biztos vagyok benne. Te vagy annak a falunak a túlélője, amelyet nem is olyan régen megtámadtak a mutánsok. – nézte tovább elmélyülve a kezében lévő aranyszínű, aljában ezüst kapcsos kinyitható medált.
– Szóval tudsz róla... – öltöttem magamra egy megbékélt, ugyanakkor kissé fájdalmas látszatmosolyt. – Ugye nem ez ríkatott meg?
– Tudod, amikor a mutánsok betörtek a falutokba, én is a kirendelt katasztrófavédelmisek között voltam.
– Akkor... Te már láttál engem? – lepődtem meg.
– Nem. – rázta a fejét. – Akkor étünk ki, amikor a helikopter már felszállt, hogy behozzon téged ide.
– Értem... – néztem az arcára. – De mi a baj?
– Már csak a sajnálat is... Szörnyű, ami ott történt. Az a rengeteg holttest, a házak... De ez persze nem minden...

A sziréna hangja zengte be az NHA intézményének teljes területét. Minden diák az udvaron sorakozott teljes készültségben, parancsra várva. Az osztagvezetőkkel és tanárokkal, osztályfőnökökkel együtt. Az igazgató lépett elénk egy szempillantás alatt, teljes pompájában.

– Kedves diákok! Parancsba adom, hogy kérdések nélkül kövessétek az utasításaimat! Nincs időnk késlekedni! Egy falu jelenleg is támadás alatt áll. Nem tudjuk pontosan, mennyire komoly az eset, vagy, hogy a helyszínre érve mivel kell számolnunk, viszont nem késlekedhetünk! A polgárvédelmi akciótervben leírtakat követve a helyszínre kirendelem a következő osztagokat! – sorolta fel Jane a kirendelteket, név szerint a Tisztogatókat, a Gyógyítókat ás természetesen a Katasztrófavédelmiseket. Az utolsó éves tanulókat is a tagozatunknak megfelelő osztaghoz rendelték, tehát így kerültem én is oda.

Az igazgató beszédét és utasításait végighallgatva a főosztaggal és a végzősökkel együtt, noha én még mindig csak a második évemet töltöttem itt, az öltözőkhöz rohantunk felkapni a holminkat. Az egyik szobatársam, aki a legjobb barátnőm is egyben mellőlem hozzám szólt.
– Hát nem nagyszerű, Midori? Most végre megmutathatjuk, mit tudunk! – mondta boldogan.
– Azért ne örülj ennyire... Lehetséges, hogy már most emberek haltak meg. – motyogtam magamban, azon aggódva, vajon milyen érzések fognak felszabadulni bennem a helyszínen. Megérzek vajon ismét mindent? El fogom tudni viselni azt a fájdalmat, amit annak a látványnak az érzései fognak elém tárni? Féltem... Féltem, ugyanakkor nem volt időm megélni ezt az érzést. Az osztagvezető parancsolt és a helikopterbe küldött minket, amely nagy zajt csapva szállt fel az égbe. Látszólag mindnyájan idegesek voltunk az újak közül, ami kimerült nagyjából tíz diákban velem együtt. Nem voltunk túl sokan a katasztrófavédelemnél. Szándékosan kevés diákot vettek fel, mivel a búra egy nagyszerű védelmi vonalat szolgáltatott. Legalábbis eddig azt hittük, hogy ez elég is, de úgy tűnik, a veszély máshonnan közelített.

Mikor a helikopterünk leszállt, az ápolók csalódottan vittek fel egy hordágyat arra a repülő szerkezetre, mellyel ők érkeztek, majd hihetetlen sebességgel indultak vissza a bázisra. A tisztogatók velünk együtt érkeztek ki, hogy az esetleges behurcolt, radioaktív anyagokat eltávolítsák, mi pedig elkezdtünk helyszínelni, mivel ez is a feladataink része volt. A látvány, ami elém tárult, borzalmas volt. A rengeteg holttest, a vér, a romba dőlt házak. Éreztem a tárgyak minden rezdülését, láttam magam előtt, ahogy a mutánsok romba döntik őket, lemészárolva a teljes lakosságot. Mindenkit különböző helyekre küldtek közülünk. Akik velem együtt fognak csatlakozni a főosztaghoz, leginkább a falu szélénél tevékenykedtek, a búra mellett közvetlenül, vagy a városba vezető út környékén, mindenhol két taggal az osztagból is, míg én és az osztag többi tagja a belsőbb területeket kaptuk meg.