Osztódás

3. fejezet: Pillangó effektus

Beköszöntött az este, mire végeztem a zuhannyal. Még egyszer utoljára lenéztem a telihold fényében sütkérező városra, majd behúztam a függönyt, felkapcsoltam a villanyt és elkezdtem körülnézni a szekrényben. Szerencsére találtam bent ágyneműt és párnát. Így kicsit talán kényelmesebb lesz. Nem mintha tudnék aludni. Most aludtam végig egy hetet, másrészt meg... Itt vagyok. Ez az NHA. Bárcsak anya és Alexis is tudhatna róla... Lexi... Kerül, amibe kerül, megkereslek, esküszöm. Még egyszer letöröltem a könnyeket a szemeimről és álomba forgolódtam magam. Másnap reggel a hangosbemondó szavai keltettek, melyek behallatszódtak a folyosóról a szobába, eszembe juttatva, hogy bizony elég rég ettem már kézzel foghatót, ha tényleg egy hetet voltam eszméletlen.

– Jó reggelt minden hősnek! A reggelik tálalva vannak! – harsogta, mire megkordult a gyomrom.
– Lenézek, megkeresem, merre van az étkező, hátha megszán valaki egy kis étellel. – gondoltam, majd megmosakodtam és kiléptem az ajtómon. Kattant a zár, kulcs nélkül már nem nyílt ki. Mivel fogalmam sem volt róla, hogy merre kellene mennem, kaptam az alkalmon, és elkezdtem követni valakit lefelé a lépcsőn. Tök átlagos figura volt. Egy nagyjából velem egymagas, szemüveges, mondhatni rövid, fekete hajú srác, zöld ruhákban. Ahogy mentünk lefelé a második lépcsősoron, véletlenül megbotlott. Gyorsan elkaptam, nehogy leessen.
– Nem esett bajod? – húztam vissza.
– Hála neked, nem. – vakarta meg a tarkóját. – Új vagy itt? Nem láttalak még.
– Tegnap jöttem. Arata Joker, örvendek. – vetettem oda egy szerény, barátságos mosolyt.
– Joker, mint a kártya? – pislogott.
– Olyasmi. – fordítottam hátat, hogy megmutassam a francia kártya négy szimbólumát a dzekimen.
– Van ám egy stílusod.
– Én is meglepődtem, milyen találó ajándék. Gondolom a nevemből következtettek, de végül is szeretem a kártyákat.
– Tehát nem saját a szett?
– Nem. Itt kaptam. – gondolkodtam el. – Kell valami idénylőlapot benyújtani ahhoz, hogy ehessek?
– Ha bent van itt a lapod, tudtommal jár neked is adag.
– Hát már beküldtem korábban... Lekísérsz? Tényleg nem tudom, merre van az arra.
– Reggelizzünk meg. Úgysincs társaságom. – mosolygott szerényen.
– Mutasd az utat kérlek.

A lépcsőn leérve a teleport kör felé vettük az irányt. Olybá tűnik, hogy el van szeparálva az étkezde a kollégiumtól. Nem biztos, hogy messze, de körrel kell utazni. Mindenesetre odaértünk, nem telt sok időbe, hely még volt, a konyhás néni megszánt, szóval tulajdonképpen nem maradtam éhes. Leültünk és elkezdtünk beszélgetni.
– Jó étvágyat. – látott hozzá frissen szerzett barátom.
– Viszont. – kezdtem hozzá én is. – Ha jól emlékszem, még nem hallottam a neved.
– Igaz is. – nyelte le a falatot a szájában. – Másodéves vagyok. Szólíts csak Ichironak. Leginkább a fegyvertervezésben vagyok otthon. A műszaki csoportnál tanulok. És te?
– Nos, én... Igazából végig aludtam egy hetet a kórházban, aztán tegnap bedobtak a kollégiumba.
– Mármint a mi idézőjeles kórházunkban? – pislogott.
– Igen. – csöndesedtem el.
– Hogy kerültél ide? A friss felvételizőknek még csak egy hét múlva kéne érkezniük. Tekintve, hogy a gyengélkedőn kötöttél ki, a tanulónknak kéne lenned, de akkor tudtad volna, hogy merre van az étkezdénk. A kérdés tehát, hogy mit keres itt egy új tanuló a felvételik kezdete előtt. Ha abból indulunk ki, hogy egy kórházi ágyban ébredtél, az azt jelenti, hogy valahol megsérültél. Az, hogy kórház helyett itt kötöttél ki, arra enged következtetni, hogy valamelyik csapatunk talált rád. Mivel elvállaltam a dokumentációk megszerkesztését egy kisebb összegért cserébe, tudom, hogy hova küldtünk ki csapatokat és az elmúlt másfél héten a búrán belül az egyetlen ilyen hely, ahol meg is lehet sérülni, és nem volt, aki ellásson egy sebesültet, az egy falu volt, amit megtámadtak a... – némult el.
– Az ilyen szintű gondolatmeneteket elvárják nálatok a műszaki osztályon? Szépen kikövetkeztettél mindent.
– Tehát te vagy az... Pletykálkodtak az utóbbi időben, hogy van egy túlélője annak a támadásnak.
– Csak egy van itt. – vettem kicsit hangosabbra, de szerencsére észbe kaptam, hogy hol is vagyok.
– Miért, tudsz másról is? – érdeklődött.
– A húgom, Alexis túlélte. Ebben biztos vagyok.
– Honnan tudod ilyen biztosan? – nézett a szemembe. – Átfésülték az egész falut, de rajtad kívül nem találtak mást.
– Nem vagyok a világ legokosabb embere, de mire én odaértem, már csak egy döggel találtam szembe magam. Lehet, hogy csak szerencsém volt, de nekem úgy tűnt, hogy már csak az maradt ott... Lakmározni... – néztem félre.
– Értem, de ettől még nem tudhatod, hogy nem halt meg, amikor még többen voltak.
– De tudom, mert még életben volt, amikor odaértem. Mondtam neki, hogy fusson, amíg feltartottam a mutánst.
– És ő elfutott, igaz? – kérdezte, mire egy bólintással feleltem. – Remélem elő fog kerülni, ha életben van.
– Nincs ha. Életben van. – mondtam, mire egy rövidebb csönd ütött be, amit végül ő tört meg.
– És mihez fogsz kezdeni? Leadtad a papírod, hisz kaptál kaját, tehát gondolom, itt fogsz tanulni. Hova jelentkeztél?
– Ki akarom szabadítani az emberiséget a búra alól. Megölöm az összes mutánst és szabaddá teszem a világot.
– Akkor te...
– A tisztogatóknál a lapom. – mosolyogtam büszkén.
– Nekik van mind közül a legkeményebb felvételijük. – rettent meg. – A búrán kívüli területeket teszik sugárzásmentessé és megölik a veszélyesebb mutánsokat. Tudod te egyáltalán, hogy mit vállalsz ezzel? Ráadásul megölni minden mutánst... Ez nevetséges.
– Gondolj, amit akarsz! – álltam fel a székből. – Akkor is végzek mindegyikkel! Bosszút fogok állni a falumért és ebben nem állíthat meg senki! – kapta fel a fejét mindenki körülöttünk, mire nekem is megjött a jobbik eszem és visszaültem a helyemre.
– Egek, milyen egy hangos fickó vagy te... Akárhogy is, hihetetlen, hogy azok után, amiken keresztülmentél, még ilyen veszélynek tennéd ki magad. Szembe néztél egy mutánssal. Egy igazival. – nézett a szemembe.
– És nem haltam bele. – néztem vissza rá. – Mindig is az volt a célom, hogy kiszabadítsam az embereket ebből a ketrecből. Most, hogy még édesanyámtól is megfosztottak azok a rohadékok... Még inkább meg akarom ölni őket. – fejeztem be a reggelimet.
– Hah... – sóhajtott. – Nos, ha mást nem is, a fegyvereimmel támogatni foglak. – mosolygott.
– Hálás vagyok. – mosolyogtam vissza. – Jut eszembe, van valaki, akit fel kellene hívnom. Van a közelben egy telefon?
– Tessék, használd az enyémet. – nyújtotta át szürke készülékét.
– Köszönöm, de lehet, hogy hosszú lesz. Meg kell magyaráznom neki, hogy hol voltam egy teljes héten át.
– Csak nem egy barátnő? – nézett rám szemöldökét mozgatva.
– Inkább csak egy barát. – vakartam meg a tarkóm, majd beütöttem a kórház telefonszámát. – Szerencsére nem volt a faluban a támadás alatt. Már egy ideje a szomszédunkban lévő városi kórházban él.
– Sajnálom. Mi van ve...
– Hallo! Arata Joker vagyok. – szóltam a telefonba, mire a szemben ülő Ichiro elcsöndesedett. – Tudná kapcsolni a 203-as szobát? Igen, ő az. Áh, örök hála. Rendben, tartom. – vártam meg a kapcsolási időt. Nem tartott túl soká, rövid időn belül Anna hangja szűrődött ki a telefonból.