Osztódás

2. fejezet: Ez itt az NHA!

Egy hófehér tigris, szőrén fekete csíkokkal éppen áldozatára veti magát a kicsiny falu romjai között. Olyan kihalt minden. Üres és sivár. Levegőben a frissen kifolyt vér szaga keveredik a tornyosuló hullák, a falu korábbi lakosainak élettelen testhalmait felzabáló dögevők végtermékének bűzével. A tigris fogát belemélyeszti áldozatába, mire az már nem mozdul többet. Egy hang segélykiáltása riaszt meg, melyre a bestia is felfigyel. Édesanyám kiáltja a nevem, de nem úgy, mint az, aki örül a lapjának a kártyában, inkább úgy, mint az, aki halálfélelmében már csak a gyermekére tud gondolni, arra, akivel nem tudja, mi van. A tigris közelebb lép hozzá. Sietnék a segítségére, de nem tudok mozdulni. Nem is tudom, hol vagyok. Nem látom a lábaim, a kezeim, nincs testem... vagyis... most már van. A tigris helyzetében találom magam. Számban anyám húsa, benne egy kisebb darab csonttal melynek roppanása hallatszik a fogaim között. A gyenge nő utoljára még kinyújtja a kezét, megfogja a tigris karját, s szánó pillantást vet sarjára a tigris lelkébe bámulva.
– Joker... Miért? – sötétült el újra minden.

– Csak egy szörnyű álom? – kérdeztem magamban, miközben kinyíltak szemeim és körbepillantottam. Egy orvosi szobában találtam magam. Két karomban és lábamban, a régi varrataim hegeinek – melyeknek szerzési körülményeire már nem emlékszem – helyén enyhe fájdalmat éreztem. Az ablakpárkányon két csodaszép petúnia bimbódzott, az előtte levő asztalon pedig egy rádió láttatta magát, melyben egy népszerű zeneszámmal kívánt jó reggelt a műsorvezető a hallgatóknak. Ez az egy ágy volt a szobában, nem is fért volna el bent még egy. A tőlem jobbra lévő falon a szemben lévő sarokban nyílt az ajtó. Meglepődve döbbentem rá a mai nap talán legfélelmetesebb tényére, mégpedig arra, hogy nem emlékszem semmire az előző napból. Talán az ajtón belépő, gyönyörű kék hajszálaival a padlót simogató százhetven magas szemüveges ápolónő tud segíteni ez ügyben. Ha mást nem, legalább azt megmondhatja, hogy helyileg hol vagyok. Már nyitottam is volna ki a számat, hogy kérdezzek, mire megszólított.
– Áh, Joker úrfi, végre felébredtél?
– Úrfi? Kivel kever össze? – pislogtam kettőt.
– Ne haragudj, ez csak amolyan sajátos nyelvjárás. – vakarta meg fejét aranyosan.
– Megtudhatnám, hol vagyok? – kérdeztem egy komolyabb hangnemre váltva.
– Ott, ahova mindig is vágytál. – mosolygott rám szelíden, miközben kihúzta belőlem az infúziót, melyre felszisszentem.
– Nem tudtam, hogy az volt minden álmom, hogy kórházba kerüljek. – viccelődtem.
– Mindenre választ kapsz, csak előbb öltözz fel, ne meztelenkedj. – vetett rám egy szemérmetlen pillantást, mire egyik kezemmel az ágyékomhoz nyúltam a kórházi takaró alatt, míg másikkal a fejemet simogattam.
– Mióta nincs rajtam ruha? – pirultam el.
– Amióta behoztalak ide. De ne aggódj, egész szép méretekkel rendelkezel a korodhoz képest. – indult el kifelé kuncogva. – Ha felöltöztél gyere ki, ott van melletted egy kosárban néhány ruha, amit neked szedtünk össze. – csukta be maga mögött az ajtót, én pedig kitakaróztam.

Meglepődve tapasztaltam, hogy minden egyes ruhadarab pontosan passzolt a méreteimhez. Egy fehér színű pólót vettem magamra egy fekete bőrdzsekivel, melynek hátuljába a francia kártya négy szimbóluma volt belevarrva, a feketék fehér cérnával, hogy jól láthatóak legyenek. A piros szimbólumokkal nem kellett így trükközniük, azok látszottak enélkül is. Belseje valamilyen piros anyaggal volt bélelve. Ez társult be egy fekete farmernadrággal oldalán egy lánccal díszítve. Mellette találtam egy egyszerű sportcipőt, mely igazából pontosan olyan, mint az enyém is volt, annyi különbséggel, hogy nem piros, hanem szintén fekete színű sárga Nice felirattal, orral és fűzővel volt színezve. Megtaláltam még a karórámat is, ami már tényleg az enyém volt, annyi módosítással, hogy a korábbi piros szíját feketére cserélték. Tulajdonképpen tetszett a látvány, bár nem tudtam mire vélni a ruháztatást. Mindenesetre célba vettem az ajtót, lenyomtam a kilincset, kinyitottam és kiléptem rajta. Egy folyosó közepén találtam magam, tőlem jobbra és balra is ajtók sora, köztük padokkal. Jobb oldalt várt rám a földön túli szépségű, nagyjából húszas éveiben járó ápolónő... Orvos... Nem tudom mi. Lényeg, hogy orvosi köpeny van rajta és látott meztelenül.