Ekkora változás?!

Szeptember 2.

Reggel sokkal boldogabban és kevésbé feszülten ébredtem, mint tegnap. Ennek nyilván az volt az oka, hogy már tudtam hova megyek, ismertem az osztálytársaimat, voltak barátaim, és körülbelül azzal is tisztában voltam, hogy milyen órákra számíthatok.

Otthon gyorsan elkészültem. Tusolás után egy koptatott fekete farmert vettem fel egy bézs színű, bordázott, rövidujjú felsővel. A hajamat egy laza kontyba fogtam és egy kis sminket is felvittem az arcomra. A konyhában pedig megittam a szokásos reggeli tejeskávémat. Így indult a napom.

Megint Mátéval mentem suliba, gyalog. Az úton a suli, az új osztálytársak, tanárok voltak a témák. Az épülethez érve elköszöntünk egymástól, mert én az udvarra, ő pedig a suli előtt ácsorgó haverjaihoz ment. Most, amikor beléptem az épületbe már rajtam is ott volt a kitűző, így a portás (mint kiderült István bácsi) engem is beengedett. 

Az udvarra kiérve megláttam az osztálytársamat, akik intettek nekem én pedig mosolyogva indultam el feléjük.

- Jó reggelt! - köszöntem, miközben letettem a táskám a földre. Mindenki visszaköszönt, aztán folytatták a beszélgetést ott, ahol abbahagyták. Nagyban ment a dumálás, nevetés, amikor egyszer csak Boldi felém forult:

- Mesélsz magadról, Lia? - vonta fel az egyik szemöldökét. - Honnan jössz és mi a költözés vagy suliváltásod oka? 

- Persze, ha nem kínos a téma - tette hozzá helyette Gábor.

- Nem, nem kínos, csak még senkinek nem meséltem róla - mosolyodtam el, majd belekezdtem a mesélésbe. - Én egy alföldi kis faluból jöttem, és egész eddigi életemben ott éltem. Apukám egy mezőgazdasági cégnél dolgozott, anyukám pedig a szomszédos városba járt át dolgozni. Májusban az apai ágról lévő nagymamám súlyosan beteg lett és kórházba került. Eleinte rikábban jártunk át a városi kórházba, mert a városi rokonaink látogatták, viszont a betegsége egyre jobban súlyosodott, nekik pedig nem akadt idejük a gyakrabbi látogatásra. Végül apukám bement a vároba és bent is maradt a nagymamám mellett, aki végül júliusban meghalt. - Ennél a résznél egy könny szökött a szemembe, amit gyorsan letöröltem. - Közel állt hozzám, ezért nehezen viselem a hiányát. Apa hazajött hozzánk, majd másnap elment dolgozni, ahol a pár hét kihagyása alatt megnövekedett a munkásszám. Sajnos a dolgozók száma meghaladt a maximumt is, ezért el kellett bocsátani embereket a cégtől. Mivel apukám sok időt kihagyott ezért ő is közéjük tartozott. Munkanélküli lett. Van még egy jogász diplomája is, ezért itt, Pesten kapott állást. Hát...így kerültem ide.

- Sajnálom - ölelte át a vállamat Bogi, a többiek pedig elkezdtek bólogatni.

- Köszi - mosolyogtam rájuk. A továbbiakban még beszélgettünk a zenékről. Kinek milyen a zenei ízlése, kedvenc banda, mit hallgatunk stb. Ezzel elvoltunk csengetésig, amior felmentünk a terembe.

A nap egész laza volt, szerencsére doga- és felelésmentes. 

- Valaki jön velem a városba? - kérdezte Boldi órák után az udvaron.

- Én sajnos nem érek rá - szólt Gábor.

- Edzésre megyünk - tette fel a kezét Szandi, majd még Kamillára és Mírára bökött.

- Milyen edzés? - kérdeztem.

- Szinkronúszás.

- Oké. Többiek? - kérdezte Boldi még egyszer, de ezt már csak Kristófra, Bogira és rám értette.

- Nekem mennem kell haza, segíteni - mondta Bogi.

- Meccsem lesz este, készülődnöm kell - szólt utolsónak Kristóf, mire Boldi kérdőn felém fordult.