Ekkora változás?!

Szeptember 6.

Tegnap délelőtt tanultam, hogy rendesen fel legyek készülve erre a hétre, mármint tanulás ügyileg legyek felkészülve. Délután pedig elmentünk a lányokkal moziba. Bogit is hívtuk, de vagy le volt merülve, vagy ki volt kapcsolva. Ez a két lehetőség állt fent, mivel még felhívni sem tudtuk, egyikünk telójáról sem. De a film az jó volt, meg a popcorn is. Oké, ez lehet, hogy fura, de ez volt életem második mozizása (igen, 15 évesen), mivel ahol mi laktunk, ott nem volt mozi. Ilyen ez a falusi élet.

Ma reggel a szokásosan elkészülődtem és a megszokott módon Mátéval gyalogoltam a suliig, ahol az eddigiektől egyáltalán nem eltérően az udvarra mentem. Az udvaron a mindennapi helyünkre mentem, ahol vártak már a többiek. 

- Sziasztok! - köszöntem nekik, miközben letettem a táskám a földre.

- Szia! - köszöntek ők is vissza, aztán folytatták a beszélgetést ott, ahol az érkezésemkor abbahagyták. Vagyis Boginál. Ez a téma már mindekit érintett, ugyanis Bogi viselkedése mindenkire kihatott. Rólunk, az elméletileges barátnőiről tudomást sem vett a hétvégén, pedig a vasárnapi mozit még a pénteki ebédszünetben lebeszéltük. A fiúkra is ugyanolyan hatásra volt a ,,furcsa Bogi,, mint ahogy ránk. Igaz nekik semmilyen hétvégi programot, találkát nem ígért be, viszont amikor még szombat reggel üzentek neki, hogy megy-e velük deszkázni (Bogi is hobbiszerűen deszkázik, ugyanúgy mint Boldi, Gábor és Laci) akkor egy kedvesnek egyáltalán nem nevezhető elutasító választ írt nekik. 

- Oda figyeljetek! - mutatott Szandi az udvar másik felének irányába. És ekkor megláttuk ezen a héten először Bogit, a látványtól pedig szerintem mindannyiunknak leesett az álla.

 A viselkedése a szombati nap délelőttjén is más volt az azelőtti hetinél, de akkor még a külsője ugyanolyan volt, mint azelőtt. Mot viszont már nem. Hosszú, szőke haját kontyba fogta és két oldalt egy-egy kis kilógó tincset hagyott. Egy nagyon rövid szoknyát viselt, mély dekoltázsú pólóval és magassarkúval. A társaság pedig amiben volt...na, az a kész rémálom.

Szerintem senkinek sem kell bemutatnom azt a gimis társaságot, amiben a suli plázacicái és a hozzájuk tartozó nyálcsorgató fiúk tartoznak. Na, Bogi a sulinak pont ebbe a társaságában állt és simán hagyta, hogy egy végzős srác a fenekét fogdossa. 

- Oké. Ennek véget kell vetnünk! Van egy olyan érzésem, hogy ennek egyáltalán nem lesz jó vége! - közölte velünk felháborodva Gábor, én pedig teljes mértékben egyetértettem velük. Ebben a szituációban minél előbb észhez kellett térítenünk.

Ebédszünetig nagyon feszülten mentek az órák. Akárhogyan akartunk Bogival beszélgetni, csak becsöngetéskor jött be a terembe, kicsöngetéskor pedig már ment is az újdonsült ,,barátaihoz". Mi pedig várhattunk a megfelelő alkalomra, amikor tudunk vele beszélni, csakhogy ez a mai ebédszünet folyamán egyáltalán nem történt meg.

Utolsó óránk után a már megbeszélt terv szerint mindannyian gyorsan összapakoltunk, majd megvárva, hogy Bogi kimenjen a teremből utánaeredtünk. Így, hogy a nap sulis része már eltelt, nem tartott a társaságával, hanem egyedül sietett kifelé a suliból. Amint becsukódott mögötte az ajtó, mi rögtön utána is mentünk. A suliból kiérve szerencsére gyalog indult el, így nem voltunk hátrányban azért, mert egyikünk sem tud még vezetni és autónk sincsen.

Rengeteg kanyaron keresztül követtük Bogit, míg végül egy sötét utcába nem értünk. Bogi itt már jóval lassabban ment, mint azelőtt. Aztán egyszer csak elővette a telefonját és erőtlenül beleszólt. Egyáltalán nem az a Bogi volt, mint aki a múlt héten velünk nevetett, de még nem is olyan volt a hangja, mint ma szünetekben az új társaságával. Sokkal gyengébb és erőtlenebb. 

- Itt vagyok - szólt bele a készülékbe erőtlenül. - Rendben. Igen, látom. Rendben, megyek. 

Ezután eltette a telefonját a táskájába. Ekkor pont láttuk az arcát. Nagyon sápadt volt, és a kezei is remegtek.

- Ezt nem hagyhatjuk. Bármire is készül, vissza kell fordítanunk! - suttogta Gábor.

- Egyetértek! Cselekednünk kell! Ha kell még ki is állunk mellette! - bólogatott Kristóf. - Míra, kezdd!

- Oké - biccentett és a következő mondatot már hangosabban mondta ki, de nem elég hangosan. Éppen úgy, hogy Bogi hallja, de más nem. - Bogi! Mi vagyunk azok, az osztálytársaid. Ne ijedj meg! - szólt, majd az eredeti terv szerint Boldi és Laci előrelépett, hátrahúzták Bogit, akit mi körbekerítettünk. Legelöl maradt Kristóf, aki a hokitudása alapján, bárkit képes lenne leütni, ha kell; és Gábor, akinek Bogi egy nagyon fontos személy, így ő is előrelépett.

Pont amikor bekerítettük Bogit akkor nyílt egy kapu tőlünk körülbelül 10 méterre és egy 30-as éveiben járó férfi lépett ki rajta.

- Boglárka! Hol vagy? Boglárka! - eddig jutott, amikor észrevett minket. - Ti meg kik vagytok kiskölykök? - kérdezte tőlünk.

- Jó napot! Én a nagyapámat látogatom meg, ugyanis ennek az utcának a végén lakik. Egy nagyon okos öregemberről van szó, nekünk pedig egy tanulmányi versenyre kell felkészülnünk a barátaimmal. Felé tartunk. De mit is mondott? Valamilyen Boglárkát keres? - vonta fel a szemöldökét Gábor. A férfi arcán láttuk a meglepettséget, így azt hiszem jól döntöttünk a terv kitalálásakor.

- Nem, dehogyis. Én nem keresek senkit! Biztosan félreértette a fickó - mondta, majd becsapta az ajtót. Hallottuk a távolodó lépteit, de azért sietősre vettük a figurát, hogy minél előbb elkerüljük a vészjósló helyet. 

Az utcát és a környékét gyorsan elhagytuk, aztán egy buszmegállóban felpattantunk az első buszra, és a belváros felé vettük az irányt.

- Bogi! Jól vagy? - kérdeztem, mert láttam rajta, hogy még mindig remeg.

- Igen, köszi, már sokkal jobban - mosolygott ránk.

- Most elmeséled ezt az egészet vagy most inkább kísérjünk haza? - kérdezte Laci.

- Most inkább hazamennék, de mindent el fogok mesélni. Nagyon köszönöm Nektek még egyszer! 

- Nincs mit! Biztosan jól vagy?

- Igen. Már igen.

- Rendben. De azért ne menj többet ilyen társaságokba kérlek!

- Nem fogok!

Ezek után hazakísértük Bogit, mi pedig egy Starbucks felé vettük az irányt. Már kevesebben voltunk, mert Szandi ott maradt Bogiéknál és Kristóf is elment edzésre, de mi jól átrágtuk magunkat a történteket, míg arra nem lyukadtunk ki, hogy jól döntöttünk. Jól döntöttünk, amikor arra gondoltunk, hogy követjük egy barátunkat, mert éreztük rajta, hogy csinált valami hülyeséget, amit később megbánhat. Az elején bunkóságnak tűnt ez az ötlet, de összességében szerintem jól sült el.