Please Don't Leave Me II Maze Runner ff. II

3. Fejezet

Ám, amikor leértem és megfordultam, olyat láttam, amit el sem hittem. Hirtelen öntött el a sok emlék, ami vele kapcsolatos. Ott állt velem szemben megszeppenve... Ott volt előttem ő, akiről azt hittem, meghalt. A bátyám.

A lábaim földbe gyökereztek. Lesokkoltam. Nem hiszem el, hogy él, és itt áll előttem teljes élet nagyságban. Kellett pár pillanat, mire észhez tértem, de amint kapcsolt az agyam, abban a pillanatban a nyakába ugrottam, és olyan szorosan öleltem, hogy csoda, hogy nem roppantottam össze. Nem kicsit lephettem meg ezzel a mozdulatommal, ugyanis kellett pár pillanat, ameddig bizonytalanul, de visszaölelt.

- Azt hittem, hogy meghaltál - szólaltam meg elcsukló hangon. És ez volt az a pont, ahol eltört a mécses. A többiek szinte 100%, hogy értetlen fejjel nézhettek felénk (már akik itt maradtak, a Thomassal elhúzódott beszélgetésünk végéig), de jelen pillanatban nem érdekelt. Csak 1 dolog számított. Mégpedig, hogy visszakaptam az én szeretett bátyám. Egy kis idő múlva, amikor már kezdtem megnyugodni, ismét megszólaltam. - Annyira hiányoztál Newt... bátyus.

Ennél a mondatomnál mintha valami rosszat mondtam volna, engedett az ölelésén, majd eltolt magától, és kérdő tekintettel nézett rám, ahogy a mellette álló fiúk is. Itt elvesztettem a fonalat. Most mivan, nem ölelhetem meg a saját bátyám, vagy ezt titokban kellett volna tartani? Természetesen, mint mindig, most is szabad utat engedtem a kérdéseimnek.

- Most mi van? Nem ölelhetem meg a saját bátyámat, vagy mi van? - kérdeztem hitetlenkedve. Itt mintha a drágalátos bátyám észbe kapott volna, válaszolt. Így utólag azt kívánom, bár ne tette volna.

- Bátyus? Egy; honnan tudod a nevem, kettő; miért hívsz bátyusnak, három; miért haltam volna meg? Négy; Ki vagy, mert bár Thomasnak már gondolom bemutatkoztál, de nekünk még nem igazán. Öt pedig; nem tudom, de jól hangzott. - nevetett fel kissé kínosan a végén a többiekkel együtt. Ám én ezt nem igazán tartottam valami viccesnek. Ezt ők is észre vehették, hogy most nincs itt helye vicceknek, így abbahagyták a nevetést, majd Newt ismételten, és már komolyabban megszólalt. - Mi az, talán valami rosszat mondtam?

- T-Te N-Nem emlékszel rám? A húgod vagyok, Samara, te pedig az én bátyám vagy. - Néztem rá könnybe lábadt szemekkel, miközben a kezeimmel hadonáztam, hogy nyomatékosítsam a mondandómat, bár kívülről lehet kicsit hülyén nézhetett ki. - Körülbelül minden emlékem odaveszett, de amikor megláttalak az előbb, a veled kapcsolatos emlékeim visszatértek. Ami a lényeg, hogy 3 éve, autóbalesetet szenvedtél, de a holttested nem került elő. D-De most itt vagy... Csak nem emlékszel rám... Bár ez jobb, mintha halott lennél... - mondtam a végén már sírva. Komolyan így gondoltam. Jobb az, hogy nem emlékszik rám, minthogy halott legyen. A legfontosabb, hogy él... Az emlékei nélkül... 

Teljesen kiborultam. Nem bírtam tovább, térdre rogytam, és úgy folytattam a szomorúságom kiadását. Hátha attól, hogy kisírom magamból, jobb lesz. A tényen, hogy nem emlékszik, nem fog javítani, de talán az ez által érzett szomorúság valamennyire csökken. De nem lett jobb. Egyszer csak két erős, ölelő kar között találtam magam. Ő volt az. A nyakába borulva, nem törődve azzal, hogy tiszta könny lesz a pulcsija, a vállain adtam ki a bennem rejlő érzelmeket. Szomorúság, öröm, csalódottság, megkönnyebbülés, félelem. Nem szólt semmit, csak szorosan ölelt. Biztonság. Ezt éreztem jelen pillanatban. Hogy most, hogy itt van, semmi sem bánthat. Amikor lassan kezdtem lenyugodni, ismét halhattam hangját, amit 3 éven keresztül úgy hiányoltam.

- Figyelj. Itt mindenkinek elvették az emlékeit. Senki sem emlékszik arra, hogy ki volt, mielőtt ide került. Ezért is lepődtünk meg azokon, amiket mondtál. Valahogyan te visszakaphattad az emlékeid egy részét. És bár tényleg nem emlékszem rád, de lehet, ha több időt töltünk együtt, idővel eszembe jutsz. Emiatt most ne törd magad. - bíztatott, több-kevesebb sikerrel.

- Elnézést, hogy megzavarom ezt a meghitt pillanatot, de Newt. Körbevezetnéd Samarát, ha megkérhetlek? - jött közelebb a barna bőrű férfi. - Egyébként Alby vagyok, én vagyok itt a "főnök".

- Persze, Alby. Azonnal körbevezetem. - felelte Newtie. Igen, Newtie... Kiskora óta így becézem. Végre itt lehetek vele... A bátyámmal... És ez most a legfontosabb.