Gyűlöllek és szeretlek - novella ✅

1.

Will és én kiskorunk óta ősellenségek vagyunk. Hogy miért? Igazából egyikünk se tudja, csak ezt dobta nekünk a gép, ez lett megírva nekünk ott fent.

Az óvodában kezdődött minden, egy fránya „balesetnek" indult, de aztán kicsit túlnőtte magát a dolog. Sosem felejtem el az első napunkat. Kint játszottunk az udvaron, fogócskáztunk és egy óvatlan pillanattal később felhorzsolt térdekkel és tenyérrel zokogtam a földön, mert Will elgáncsolt és bár azt hajtogatta utána, hogy nagyon sajnálja, a szemeiben láttam az ördög tüzének perzselő lángját. Meg az ajka zugában elbújt mosolyt. Biztos voltam benne, hogy őt a pokolból küldték nekem és onnantól kezdetét vette a háború. Mindennapos harapdálások, hajtépések és lökdösődések tették ki az ovis éveinket.

Kár lenne tagadni, de szerintem mind a ketten élveztük egy kicsit. Azonban nem mindig voltunk haragban. Mikor egész délutánra a fal mellé állítottak minket az óvónők, amiért a viselkedésünk már túl sok gondot jelentett számukra, együtt átkoztuk őket és eszeltünk ki szökési kísérletet. Ezer szónak is egy a vége, a csapatmunka is ment, ha kellett. Ha közös volt a cél.

Persze ezzel néha több galibát is okoztunk, de sose bántuk meg. Igazi kaland volt utána homokgolyókkal dobálni a másikat vagy éppen lelökdösni Willt a csúszdáról.

Három éven keresztül, bár „örihari" kapcsolatot ápoltunk, mindig egymással játszottunk. Ritkaság számba ment, mikor a többiekkel futkároztunk az udvaron, mert azt hiszem ők se bírtak minket annyira, akárcsak a felügyelők. A gúnynevünk csak annyi volt, hogy az „Ördögfiókák". Az összes csoportban híre ment a kezelhetetlen viselkedésünknek, már akkor nagy hírnevünk volt.

Visszagondolva a délutáni játékidőkre, biztos hálát adtak a többiek azért, amiért eszünkbe se jutott velük játszani. Willel tökéletesen elvoltam és ő se nagyon keresett más játszótársat. Sorstársak voltunk, kivetettek, de nekünk ez tökéletesen megfelelt.

Az óvoda utána következett az általános iskola, ahol már magasabb szintre emeltük az ellenségeskedéseinket. A kezdetekkor még egymás mellett ültünk, de a tanárok nagyon hamar rájöttek, hogy ez senkinek nem jövedelmező, így hát elültettek minket a lehető legtávolabbra. Will az ablakfelőli legvégén, míg én az ajtófelőli padsor legelején kaptam helyet, mondanom se kell, hogy egyedül. Csak miattunk hozattak még egy padot, hogy a maradék két embernek legyen helye.

Senki se szeretett minket kifejezetten a folytonos civakodásaink miatt, de ezt már az oviban megtanultuk kezelni. Csak mi voltunk egymásnak és az árulkodásaink.

Will erőszeretettel köpött be a szünetekben tett gonoszságaimról, amikért egyébként közel kerültem a kicsapáshoz is. Én sem hagytam magam, amit kaptam visszaadtam, így hát Will arányában többször kötött ki az igazgatóiban, mint én. Volt egy laza hónapom, mikor Will nem jöhetett a felfüggesztése miatt. Életem legrosszabb napjai voltak, mert senki nem jött oda hozzám és én se mentem oda senkihez se.

Aztán az utolsó évünkben nagyon összevesztünk és egész nyáron nem beszéltünk egy árva szót se. Pedig próbáltam bocsánatot kérni, de hajthatatlan volt. Vérig sértettem a becsületét és onnantól kezdve tényleg megutáltuk egymást. Legalábbis ő engem biztos. Bennem csak azután alakult ki a düh, hogy minden reményemet elveszettem afelől, hogy valaha megbocsájt. Ő a hibám miatt, én azért, mert kénytelen volt elfogadni a bocsánatkérésemet. A korábbi utálatunk a kölcsönös szimpátia „lepedője" volt, amivel próbáltuk leplezni, hogy egyébként milyen jól kijövünk egymással. És ennek egy ártalmatlannak tűnő vicc véget vetett egy pillantás alatt. Úgy örökre. Be kell vallanom, hogy akkor tényleg elvetettem a sulykot és nem nagyon fogtam fel a helyzet komolyságát ugyanis Will miattam bukott meg történelemből, amit azóta is szörnyen bánok. Egész nyáron nem mentem sehova és azzal büntettem magam, hogy én is tanultam, ahogyan ő is, hogy átmehessen a pótvizsgán.