Fangirl storys

♡Louis Partridge♡

Éppegy eléggé elfajult veszekedésen voltam túl a szüleimmel. Semmi nagy dolog nemvolt csak a szokásos. Elegem lett a suliból, a kétszínű osztály társaimból, a rengeteg tanulásból, az idegesítő testvéreimből és úgy mindenből. Ilyenkor mindig csak egy apró dolog az, ami kiveri a biztosítékot. Most például, azon húztam fel magam, hogy a szüleim előálltak azzal, hogy legyek szülész, amikor nagyon jól tudják, hogy 4 éves korom óta vágyom, arra, hogy nőgyógyász lehessek. Na szóval igen, ebből lett a nagy kiabálás. A végén én fogtam magam és elviharoztam a szobámba. Nagyon mérges voltam mindenkire, ilyenkor általában mindig kisírom magamból a dühömet, de most valamiért, úgy láttam nem érdemli meg senki se, hogy miatta sírjak, szóval megpróbáltam erős maradni és elfojtani a dühöm. Úgy gondoltam szükséges van egy kis friss levegőre. Így hát fogtam magam és kimásztam az ablakon. Az utca sötét volt és üres. Londonban élek egy kis kertvárosi házban. Vagy hát nem túl kicsi, mivel kell a hely a 4 gyereknek. Az utcánkban többnyire nagycsaládok élnek. Nekem 3 öcsém van és hát néha eléggé fel tudnak bosszantani. A legtöbb gyerek az utcában az ő korosztályuk, azaz 7-10 évesek. Így hát az éjszaki élet soha se volt túl nagy a környéken. Ezen ez estén se volt másképp. Kis tavaszi szél lengte be a környéket, de ember sehol, ami nem is volt baj. Egyedül akartam lenni kicsit végre. 10 perc után viszont ráébredtem, hogy mégse túl jó ez az egyedül lét és úgy éreztem szükségem van valakire, aki meghallgat és egy ölelés is jól esett volna. Ekkor sétáltam el Louisék háza előtt. A fiú az osztálytársam és nagyon jó barátom. A szüleink is jól kijönnek és a testvérei is jó barátnőim. Egy ideje, pontosabban 2 éve többet érzek Louis iránt, mint barátságot. Hat igen eléggé bele zúgtam. Ezt egyedül csak a testvérei tudják, akik persze nem mondják el neki. Egy kicsit megálltam elfőttük és néztem a szobája ablakát hátha meglátom, de persze, hogy nem láttam meg. A reményeim, hogy jobbra fordulhat a nap, szerte foszlottak. Ekkor halottam valami zajt és a ház ajtajára pillantottam, ami kinyílt. És vajon ki lépett ki rajta? Hát persze, hogy életem szerelme. Egy pillanatra lefagytam és csak néztem a fiú kócos haját, álmos arcát, csoda szép barna szemeit. Egy egyszerű pulcsit és szakadt, fekete farmert hordott, gördeszkáját pedig a kezében cipelte. És ekkor észrevett. Kicsit meglepetten kezdett el integetni nekem, én meg végre észhez tértem és vissza integettem. Majd újra lefagytam, mert a fiú elindult felém. Próbáltam kicsit megigazgatni, nem túl elegáns öltözékemet. Igazából a pizsamámba voltam és egy térdig érő kabátba. Csodás volt, mit ne mondjak.

- Szia! - köszöntött Louis, mikor már elég közel ért.

- Heló. - intetettem egyet. Jaj, nagyon kínos volt.

- Mit csinálsz itt ilyenkor? - nézett rajtam végig és látszott rajta, hogy alig bírja ki nevetés nélkül.

- Hát, öhm... szükségem volt egy kis friss levegőre. Otthon elég feszül a helyzet. - motyogtam zavartan, mire a fiú csak bólogatott. - És te, hova készülsz? - kérdeztem meg én is a rend kedvéért, pedig pontosan tudtam, hova megy.