Paradise City

Harmadik | 1. évad

2010. április tizenhetedike; tizennyolcadika. Szombat, vasárnap.

Minden második hétvége az apámé volt, legalábbis ez állt a papíron, amelyen a válás miatt rólam folyt a vita. Viszont én addig nyúztam anyám fülét, míg belement abba, hogy minden hétvégén apával lehessek, kivéve akkor, amikor nekünk programunk van. Azaz anya, Mike és én. Ez szintén nem sűrűn van, hiszen alig érnek rá. Volt már olyan is, hogy három teljes napig nem találkoztam velük, pedig én otthon voltam. Ők a munkájuknak élnek, én meg imádkozom, hogy néha lássam őket.

Szóval azon a hétvégén apunál voltam. Szokás szerint megint festettünk, de nem bántam. Jól esett kicsit kikapcsolni az agyam. Igaz, értelmetlen és túlontúl absztrakt lett mindegyik alkotásom, de ebben sikerült kiadnom magamból a mérget és a dühöt, amit az iskolában is sikeresen magamra vettem.

Amíg apu a festékes szobájában festette az utolsó képet, én a nappaliban ültem és a felpóckolt lábammal szenvedtem. Hol túl magas volt, hol túl alacsony a lábam alatt lévő pokrócok tornya, szóval szenvedtem. Amikor végre sikerült elhelyezkednem, kezembe fogtam egy újságot, amit apu hagyott itt nekem. Már majdnem elolvastam, amikor megrezzent a telefonom. Nehezen, de sikerült kihalásznom a zsebemből a készüléket, hogy végre elolvashassam az üzentet. Harry volt az.

Feladó: Harry

Elisaaaaaa, holnap mikor jössz haza? Mert viszek sajtos perecet és áfonyás muffin-t. Meg van kakaó, a kedvenced! :)

Szinte már rutinból hozta minden vasárnap estére ezeket a finomságokat, szóval nem értettem, hogy most miért jelenti be egy sms-ben. Így hát, értetlenül állva a helyzet előtt, mégis mosolyogva érintettem meg a kijelzőmön a 'Válasz' opciót.

Feladó: Elisa

Kedves Göndörbirka! Elvárom, hogy vasárnap este ágyba hozd a finomságokat! Ne késs, várlak! x

Mosolyogva az ölembe ejtettem a telefonom és nyúltam az asztalon heverő szórólaphoz, amelyen a közelben lévő pizzéria kínálata szerepel. Minden szombat este, amikor apunál vagyok, elmegyünk egy közeli gyorsétterembe, étterembe, büfébe és ott vacsorázunk meg. Volt, amikor az ebédünket ettük egy közeli gyorsbüfében, vacsorára pedig elvitelre kértünk még egy adagot. Szóval, nem sűrűn voltunk itthon, viszont most a törött lábam akadályoz minket a mozgásomban. Így, miután átböngésztem a a kínálatot, felvettem az ölemből a telefonom és tárcsázni kezdtem a pizzéria számát. Közben jött egy sms-em Harry-től, amelyben kikérte magának, Ő nem egy göndörbirka. De erre már nem válaszoltam, inkább mosollyal nyugtáztam.

A rendelés leadása után közölték, hogy negyven perc múlva érkezik házhoz a két pizza és a két desszert, amely a ház ajándéka. Azt, hogy milyen okból kifolyólag, nem tudta senki, viszont apuval örültünk a két eper dzsemes tejberizsnek. Miután elpusztítottuk a megrendelt étket, kijelentettem, hogy képtelen vagyok felmenni az emeletre, hiszen éreztem, hogy a vacsora előtti testsúlyom a kétszeresére nőtt. Néha tényleg csodálkozom azon, hogy tudok ennyit enni és mégsem látszik meg rajtam. Harry ezért nyomja belém a pékségből hozott finomságokat. Meg egyébként is, a súlyom csak egy enyhe kifogás. A fáradékonyság, amely mostanában rám telepszik, borzalmasan leamortizáló. A vállamban sajgó fájdalomról ne is beszéljünk. Legyen annyi elég, hogy apu lehozta a takarómat és párnámat, így akkor este a kanapén aludtam, érdekes mód, kényelmesen.

Másnap reggel egy rezgésre keltem fel, amely a fejem alól jött. Ekkor jöttem rá, hogy a telefonom lesz az, hiszen ébresztőt állítottam és a párnám alá raktam, hogy biztos felébredjek rá. Viszont nem az ébresztőm ébresztett. Azt valahogy sikerült átaludnom, ugyanis már délelőtt tíz óra is elmúlt pár perccel. A rezgés pedig Harry miatt volt. Üzent.