Paradise City

Második | 1. évad

Két hét telt el azóta, hogy este kikentem Harry egyes testrészeit ketchup-pal. Szerintem megérdemelte, merjen ellenkezni akárki is. És azt hiszem, én is megérdemeltem azt, hogy másnap egy egész vödör vízzel keltett. Nem volt kellemes, de jogos annál inkább. Totálisan megérte.

Viszont hamarosan nyári szünet, Harry érettségizik és egyetemre megy, én viszont még maradok egy évet. Ha anyám 8 nappal hamarabb a világra pottyant engem, akkor most a jóbarátommal együtt izgulnék, hogy felvesznek-e minket az egyetemünkre? Így is izgulok érte, hiszen a legjobb barátom, bár mondhatnám egyetlen barátomnak is. Az iskolában a lányoknak nem tetszett, hogy egy fiúval töltöm a mindennapjaimat és nem adok magamra, nem emelem ki nőies vonalaim. Azzal nem lett volna bajuk, ha Harry a barátom, mármint most értésétek a barátot úgy, hogy a párom, a szerelmem. Azt jobban tolerálták volna, de az már nem fekszik nekik, hogy Ő a legjobb barát szerepét tölti be az életemben. A logikát ne keressétek, én sem találtam.

Hogy lettem én mégis ennyire jó kapcsolatban Vele? Mi már öt éves korunk óta ismertük egymást, azaz egy osztállyal felettem járt, ezért. Meg persze akkor költöztünk a szomszédságukba. Nem barátkoztunk, hiszen abban a korszakomban a fiúk voltak a gonoszok, a rosszak és őket utálni kellett. Szóval elmaradt a korai ismerkedés, viszont ahogy kamaszodott, ami nála tíz évesen kezdődött, megtalált és nem akadt le rólam. Eleinte próbálkozott, fogadásokat kötöttek és így tovább. Viszont egy csoportos kirándulás alkalmával elkezdtünk normálisan és értelmesen beszélgetni, már ahogy egy kilenc és tíz éves gyerek tud.

Véletlenül mellém huppant le, pedig a mögöttem lévő székbe kellett volna landolnia, ott ült az egyik osztálytársával. Ijedten felém nézett, a tekintete elárulta kilenc éves énemnek, hogy sírás közeli állapotban volt. Az okot a mai napig nem tudom. Viszont azt ő sem tudta, hogy mit mondjon. Gondolj bele; már jó ideje szívod valaki vérét, majd sebezhető állapotban a közelébe kerülsz. Nem valami biztató, sejtheted. S mivel nem vagyok és voltam szőrös szívű, a kezemet nyújtottam neki. Nem tehetek róla, ezt tanultam a szüleimtől.

- Szia, Elisabeth Morgan Wellingthon vagyok - láttam rajta, hogy nem tudja hova rakni a viselkedésemet, meg is lepődött. Szétnézett, majd nyújtotta a kezét és válaszolt.
- Hello, Harold Edward Styles - s abban a pillanatban el is rántotta a kezét, de a gondolkodó arca láttán nem tudtam nem nevetni. És mivel ő nem szólalt meg, gondolom bele fagyott a kérdés, noszogattam.
- Mi az? Miért nézel rám ilyen ijesztően? - kérdeztem.

- Wellington?
- Szomszédok vagyunk, piszkálsz és még a nevemet sem tudod? - csak nevetni tudtam.

- Bocs, igaz - sütötte le a fejét.

- Semmi baj, csak fura. Egyébként igen, miért? - kérdeztem, majd hátradőltem az ülésemben és a térdem nekitámasztottam az előttem lévő ülésnek.
- Wellington, mint a bélszín? - nézett fel, már ott bujkált akkor is a sunyiság a mosolyában.

- Nem, dehogy. - mondtam gyorsan, mire furán nézett. Szerintem bekavartam, így gyorsan kijavítottam magam. - Vagyis igen, de 'h'-val írjuk. Wellingthon.

- Bélszín. - mondta annak ellenére, hogy elmagyaráztam neki, s közben az a sunyi vigyor letelepedett arcára és a mai napig nem távozott onnan.
- Értetlen. Egyébként a tied sem jobb. - mondtam fennhangon, De nem gondoltam komolyan.

Az addig mosolygós arcát elrejtette és a helyébe egy 'számonkérő' arcot varázsolt. Viszont a mosoly így is ott tanyázott, csak ő azt hitte, hogy annyira profi, tíz évesen, hogy a pókerarcokat csak úgy váltogathatja.

- Hogymicsoda? Az én nevemnél nincs szebb! - mondta tettetett sértődöttséggel, karjait közben maga előtt keresztbe fonta. Végül megenyhült arcára mosolyt csalt elő és belebokszolt a vállamba.