Paradise City

IV. | 1. évad

2010 április tizennyolctól huszonegyig. Vasárnap-szerda.

Vasárnapról hétfőre virradóra a saját sírásomra riadtam fel, illetve egy őrjítően fájdalmas sajgásra a combomban, nagyjából a törés helyén. Mire realizáltam volna ezt az egészet, az anyám pizsamában rohant a szobám felé és tört be a ajtón. Amint megláttam az ágyam végében, konstatáltam arcán a rémületet.

- Minden rendben? - kérdezte, majd közelebb jött, leült az ágyam szélére és az arcomat tanulmányozta, miközben én törölgettem a - még éppen könnyes - szemem.

- Minden, persze, csak a lábam - majd a lábamra tettem a kezem és megsimítottam a gipszet, mintha éreztem volna egyáltalán - Egy baromi erős fájdalmat éreztem, mintha ... mintha. - de nem tudtam kifejteni a gondolataim.

Ekkor anyám, egy halvány mosoly kíséretében megsimította arcom, lehunyta a fáradtságtól ólomsúlyos pilláit, majd megnyugtatás képen megpuszilta a homlokom.

- Épp forr össze a csontod. Mindenkinél másképp zajlik ez a folyamat, te biztos jobban megérzed - nagy levegőt vett, szemeit csukva tartotta. Gondolom, az adrenalin, amely felszökött ereiben a sírásom hallatán, már rég tova szállt és helyébe visszalépett a fáradtság tonnás súlya. - Érzékenyebb a csontod, te magad tapasztaltad meg ezt, hiszen mesélted, milyen könnyen eltört - ásítás követte mondatát, majd szemeit még utoljára rám emelte - Próbálj meg aludni, hamarosan már csak egy rossz emlék lesz - egy mosolyt küldött felém, még egyszer megpuszilt, felállt, összeborzolta a már így is kócos hajam, majd távozott a szobámból.

Nagy levegőt vettem és éreztem, hogy annak az őrjítő fájdalomnak a combomban már hűlt helye, csak kissé bizsereg, így hátradőltem az ágyamban. Még egy utolsó pillantást vetettem a csillagokra, majd lecsuktam szemhéjam és reméltem, hogy mihamarább rám talál az álom.

***

Aznap reggel már csak távoli emlék volt az éjszakai fájdalom, viszont amint rá gondoltam, éreztem egy enyhe sajgást a combomban. Így próbáltam minél hamarabb kitörölni a fájdalom gondolatát emlékezetemből. Az első dolog, amivel próbálkoztam, az étel volt, viszont étvágyam nem volt, és kedvem sem, hogy leugráljak akár egy szelet pirítósért is. Tovább feküdtem az ágyamon és próbáltam kitalálni, mit csinálhatnék a nap hátralévő részében.

Gondoltam arra, hogy talán leugrálhatnék a földszintre, elszökdécselhetnék a parkig. De rá kellett jönnöm, hogy veszett ügy, ugyanis én nem fogok odáig elugrálni, majd vissza, a nagy semmiért. Egyébként is, szerintem halálra röhögnék a próbálkozásom. Meg az a rengeteg kavics, ami ilyenkor mind a gonosz oldalán áll és a vesztem várja. Majd gondoltam, arra, hogy anyuéknak süthetnék valamit, esetleg egy könnyű vacsorát is összedobhatnék, de emlékeztem, hogy jártam két hete, szóval lógva hagytam ezt a témát is. Végső elkeseredésemben kivánszorogtam oda, ahova a király is gyalog jár. Kutatások szerint, a férfiaknak a wc-n jönnek a nagy ötleteik, világmegváltó gondolataik. De volt egy bökkenő. Én lány vagyok és engem elkerült ez a nagy ész-hadjárat.

Gondolataimat a szobámból szűrődő zaj szakította félbe, mégpedig egy ordítás. Erre kissé összerezzentem és nem mertem elmozdulni a tükör elől, a nyitott fürdőszoba ajtaját bámulva. Próbáltam kivenni a 'betörőm' szavait, már amennyit értettem belőle.

- Mi az Isten? - csend, halk nesz, motoszkálás, majd újból megszólalt - Oh, Elisabeth, bazdmeg! -és ekkor már felismertem. Így, a mankómra támaszkodva, kibicegtem a fürdőszobámból és szembe talált engem egy érdekes látvány: Harry, a talpáról az én pizsama felsőmmel törölte a talpát, ami - ha minden igaz - csupa áfonyás muffin. Én az ajtónak támaszkodva röhögtem és fogtam a hasam az egyik kezemmel, míg a másikkal a combom, amelybe éreztem, hogy kezd visszatérni a fájdalom. Emiatt csitítottam magamon és odaugráltam az ágyamhoz, majd lehuppantam mellé.