Paradise City

I. | 1. évad

- Morgan... - mondta anyám, ahogy beléptünk a bejárati ajtón, de én a szavába vágtam.
- Anya, kérlek ne hívj így. Úgy utálom - nézett rám értetlen fejjel. - Ne hívj a középső nevemen légy szi'.
- De ha egyszerűen annyira felidegesítesz a viselkedéseddel néha, hogy már nem tudlak hogy hívni?
- Szólíts csak a nevemen, tudod, azt is te adtad nekem.
- Lisa, drágám...
- Látod, megy ez neked. -mondtam mosolyogva. Viszont láttam a szemeiben, hogy a mosolyom saját magamnak ártott.

- Rendben Elisabeth Morgan Wellingthon, most menj fel a szobádba, vegyél vissza  nagy szádból, mert az apád ennek nem fog örülni.
- Hétvégéig majd kicsit összébb húzom. - szóltam már vissza a lépcsőn állva.
- Hát azt nagyon remélem. - majd elindult a konyha irányába, azonban visszafordult felemelt ujjal és folytatta - Mike vacsorára hoz pár vendéget. Csatlakozol hozzánk?
- Nem, köszi. Úgyis dolgom van, tudod...

- Tudom, menj, de ne maradjatok kint sokáig. Tíz óra?
- Köszi, anyu. - egy mosoly kíséretében elindultam fel a szobámba és lehuppantam az ágyra. Megfogtam a bekötött csuklóm, majd emlékeztettem magam, hogy soha többet ne nyúljak a sütőhöz. Ha legközelebb sütni akarok, veszek mirelitet és kiolvasztom a mikróban. Talán az nem égeti szét a csuklóm. Talán. A gondolatmenetemet hangos zaj zavarta meg, minden bizonnyal a konyhából.
- Anya, élsz még? - kérdeztem még mindig a csuklómat simogatva.

- Nincs akkora szerencséd, hogy békében nyugodjak az idők végezetéig azért, mert elejtettem egy poharat.

- Esetleg segítsek?
- Inkább maradjon ott, ahol vagy. Nem akarok a mai napon még egyszer a kórházban kikötni.
- Nem vicces. - mondtam, mert hallottam, ahogy a mondata végét elnevette. Az én ajkaimra is kiült egy mosoly.

Hátra dőltem az ágyamon és oldalra fordítottam a fejem, hogy kilássak az erkélyemen. Egyre homályosabb volt a látásom, mint aki nem aludt már egy jó ideje, de ezt a gyógyszernek tudtam be, amit kaptam a sürgősségin. Már nyúlni akartam a telefonomért, hogy elküldjek az illetékesnek egy üzenetet, miszerint este hol találkozunk, de miközben nyúltam a készülékért, elaludtam. 

A következő pillanatban, amikor kinyitottam a szemem, már odakint sötét volt és lentről is zajokat hallottam. A bal kezemmel, amelyik ép volt, az arcomhoz nyúltam, hogy megmasszírozzam a halántékom, ami szét akart szakadni. Ekkor hallottam még valamit, ami távolinak tűnt, de valahogy mégis közel éreztem. Egy megerőltető nyaktekerési technikával a fejem felé néztem, az érdekes hang irányába. A legszívesebben lefotóztam volna, ahogy kifolyt a nyál a szájából alvás közben, a haja, ami amúgy is csupa gubanc, össze-vissza állt és még az arca is torz volt a hülye póz miatt. A hang pedig az iPod-járól szóló zene volt, fülhallgatón keresztül, ami már nem is a fülében volt, hanem valahol Ő alatta. Nem keltettem fel, hanem bementem a fürdőszobába, megmostam az arcom, bár féltem, hogy olyan lesz a kötés. Törölközővel a kezemben tértem vissza a szobámba. Amikor megálltam az ágy előtt és elkezdtem bámulni torzonborzot, megkordult a hasam. Ha nem nyomta volna el a fülhallgatóból szűrődő zene, biztos voltam benne, hogy felébred. Viszont muszáj voltam valami elemózsiát szerezni, persze, feltűnés nélkül. Felvettem a kardigánom és nekiiramodtam. Lementem a lépcsőn, ami némelyik lépésemnél nyikorgott, de egyébként soha nem csinált ilyet. Ez a ház ellenem van, még a lépcső is a halálomat akarja. 

Amikor végre leértem az aljára, becéloztam a bejárati ajtót és számításba vettem, hogy mennyi időm van kijutni rajta. Néztem anyámékat, akik az asztal körül ültek. Mike az asztalfőn, bal keze felől a munkatársai, gondolom. Jobb kezénél anyám és egy másik hölgy, aki biztos Mike ismerőse. Amíg felmértem a terepet, anyám észrevett, de nem tett semmilyen megfontolatlan lépést. Félreértés ne essék, nem egy diktátor a nevelőapám, nem parancsolgat és nem formálta a tetszése szerint az életem. Nagyon jól kijövünk, csak nem akartam belefolyni az életének ezen részébe. Az talán már túlságosan is közvetlen lett volna, nekem pedig tökéletesen megfelelt ez a haveri kapcsolat és tudtommal őt sem zavarta a dolog. Szóval éppen anyámmal szemeztem, aki ezt ugyanolyan jól tudta, mármint a haveros és belefolyós dolgot. A füle mögé tűrte a haját, ami azt jelentette, hogy minden a legnagyobb rendben, majd megvártam míg cselekszik, ami jelen esetben az volt, hogy leütötte a könyökével a saját poharát. Mike már tudta, hogy akció van, ugyanis anyu nem ügyetlen. Kivételt képez az, amikor én hagyok elől törékeny tárgyakat, ő pedig haladna és útban vagyok. Mint a vacsora előtti pohártörés is.
Amikor a pohár leesett, én az ajtó felé vettem az irányt, majd még egyszer visszanéztem és összetalálkozott a tekintetem Mike-kal, aki egy ezer wattos mosolyt küldött felém, afféle nem vagytok normálisak, persze jó értelemben. Halkan becsuktam az ajtót maga után és a garázs felé vettem az irányt. Azon keresztül be tudtam menni a konyhába, ahol magamhoz vettem pár falatot és egy dobozos almalevet. Ezek mind voltak és még chips is, amit anya minden bizonnyal nem nekem vett. Tehát, ez azt jelenti, hogy megehetem.
Még megpakoltam egy tányért krumplival, amit rendesen meglocsoltam ketchup-pal, mellé pedig húst pakoltam , majd elindultam vissza a szobámba. Amikor az ablakhoz értem, ami közvetlen anyáék asztala mellett volt, próbáltam a figyelmét felkelteni, hogy itt az ideje a következő mentőakciónak. Mielőtt még leszakadtak volna a kezeim a mázsás súly miatt, anyám észre vette a néma kalimpálásom és ismét betűrte a füle mögé a haját. Viszont amikor beléptem a bejárati ajtón és rá néztem, láttam rajta, hogy azt sem tudta, hogy jövök, így gondolom az ablakon az előbb nem kinézett, hanem saját magát látta és megigazította a haját. Viszont Mike felismerte anyám véletlenül leadott jelét és mögé állt, hogy mindenki ráfigyeljen, így én fel tudtam menni az emeletre. Mielőtt még leült, rám mosolygott, én pedig vissza. A következő hónapi zsebpénzemből pedig ismét egy pohárkészletet vettem, csak úgy megjegyzésképpen.