Elkéstem (Louis Tomlinson Oneshot)-/Befejezett/

Emily szemszöge part 2

A szobában néma csend honolt, amíg a rendőrök az esetet vizsgálták, a mentősök pedig Louis-t próbálták újraéleszteni, eddig eredménytelenül.

Én és a mentő tisztek már 10 perce küzdöttünk azért itt a kis öltözőben, hogy visszahozzuk az élők közé, de jelen körülmények között erre semmi esélyt nem láttunk.

- Be kell vinni a kórházba, még bonyolult műtétekkel ezt rendbe lehet hozni. Megkapjuk az engedélyt?- kérdi az egyik mentős a rendőröktől.
- Igen, bevihetitek, ha még tudjátok stabilizálni az állapotát- bólintott a rendőr főkapitány, aki egyben az apám is.

Ezután hordágyra raktuk Louis testét, majd betoltuk a mentőautóba, és indultunk is a kórházba. Még a kocsiban is folytatódott a műtét előkészítése.

A kórházba érve már ki volt tolva egy tolóágy, amire Louis-t rátették. Azután gyors tempóban szaladtak az orvosok a műtőbe, ahová nekem már nem lehetett bemennem.

Leültem egy székre a terem előtt, ahol idegesen vártam. Eltelt 2, majd 3 azután már 5 óra is. Tudom, hogy ezek a műtétek nagyon hosszúak, mivel már én is csináltam ilyeneket, de tétlenül ülni, és csak várni az eredményekre a legrosszabb ebben az egészben.

Egyszercsak megláttam 10 személyt a közvetlen közelemben, de azonnal felismertem őket: Louis családja és a(z) 1d fiúk. Felnéztem, és egyesével végignéztem rajtuk; egytől-egyig szomorú tekintetekkel és kisírt szempárokkal találtam magam szemben.

- Kisasszony,- szólít meg egyszercsak Mark, Louis nevelőapja- ön kire vár?Meglepődtem a kérdésén, de válaszoltam neki.

- Louis-ra..... már több mint- itt ránéztem a falon lévő órára- 7 órája- válaszoltam.

Feleletem után körbenézten rajtuk, de meglepetésemre csak kíváncsi és kérdő pillantásokat kaptam.

Hosszú percekig kínos csend honolt a folyosón, majd Niall törte meg a némaságot.

- És honnan ismered Louis-t? Rajongó vagy? Hogy engedtek téged be ide a kórházba?- bombázott a kérdéseivel. Sejtettem, hogy mindenkit foglalkoztatnak ezek a tények, ezért volt ilyen sok ideig némaság.

- Igen, rajongó vagyok- kezdtem- hát, Louis-t ismerem, ő viszont engem nem. Vagyis ő engem már nem látott....- halkultam el. A sírás szélén álltam, ha már csak az eseményekre visszagondoltam.

- Ez nem volt olyan sok magyarázat- mondta Lotti karba tett kezekkel. Hát kösz. Nem a te szemed láttára halt meg a példaképed...

Még egy pár percig csendben voltunk: a többiek azért, hogy magyarázatot halljanak, én meg azért, hogy összeszedjem a gondolataimat. Végül megszólaltam, de csak nagyon halkan.

- Kezdem az elején- mondtam- igazából orvos vagyok...
- Akkor miért nem vagy bent, hogy segíts rajta?- vágott a szavamba most Zayn. Hát ez remek. Nem bírnak engem beleszakítás nélkül végighallgatni?

- Elmondhatom, vagy még belevágtok a szavamba még 100-szor?- kérdeztem ezt már indulatosabban. Erre pár meglepődött szempárral találtam magam szemben.

- Folytasd nyugodtan- mondta végül Harry egy kis idő elteltével.

- Köszönöm- biccentettem Harry felé- szóval. Mint azt már elmondtam, orvos vagyok, de ez csak később lesz lényeg- itt tartottam egy kis szünetet, majd folytattam- Az egész történet úgy kezdődik, hogy én és a legjobb barátnőm elmentünk Louis ma esti koncertjére...

- Tudtam, hogy koncerten voltál- ezt most Daisy mondta, de most ő nem állt meg, hanem folytatta- kitalálom. Louis behívott backstage-be, jót mókáztatok, majd mivel Louis nem akart tőled semmit, megsebezted. Így van, vagy így van?- kérdezte Daisy. Bennem már ilyenkor rendesen felment a pumpa. Hogy mer ilyet feltételezni rólam? Nem vagyok egy olcsó ribanc.