Berlin lánya

2.

- Lucrezia mesél, flashack –

- Anyám mindössze 24 éves volt, amikor apám második felesége lett. – kezdte Lucrezia.
Ramirez nyomozó megkönnyebülten a ténytől, hogy legalább sikerült szóra bírnia a lányt dőlt hátra, és hallgatta Lucrezia történetét.

- Meglehetősen rövid házasság volt az övéké, ha jól tudom kicsit több, mint félév után már a közösen összelopott gyémántok kapcsán pereskedtek. Persze csak képletesen, két bűnöző aligha fordulhatott volna lopott ingóságokkal kapcsolatban ügyvédekhez és a bírósághoz.
Tudja, anyám egy igazi, letagadhatatlan kelet-európai nő. Tudja, hogy miként működik a világunk: vagy hagyod, hogy eltapossanak, vagy te magad taposol el másokat. Ő pedig sosem tűrte az előbbit. Egy egyedülálló, küszködő édesanya nevelte őt fel Ukrajnában, apa vagy bármilyen pozitív férfikép nélkül, így azt hiszem aligha volt meglepő, ha a középiskola után rögtön kamatoztatni kapta vele született ravaszságát és persze a szépségét. Azon meg végképp nem lepődök meg, hogy az élet összehozta őt, még, ha csak rövid időre is az apámmal.
A nagymamáim bár kevés dologban, de abban mindketten egyetértettek, hogy kiválóan illettek egymáshoz. Mindketten rettenhetetlen, intelligens és kifinomult emberek, akik megszállottan rajonganak a művészetekért, a történelemért, viszont az se esett sose nehezükre, hogy bepiszkítsák a kezüket.

- Azt hiszem ez eléggé nyilvánvaló. – horkantott fel Ramirez. Lucrezia elhallgatott, és bosszúsan felvonta az egyik szépen ívelő, sötét szemöldökét. Ramirez bocsánat kérően felemelte tenyereit, és intett, hogy folytassa.

- Anyám csak pár hónappal később a válás beadta után jött rá, hogy terhes. Akkor már minden bizonnyal túl késő volt, hogy... nos, érti. A nagymamám unszolására, aki mindig is titkon szerintem bízott abban, hogy anyám végül felhagy a kétes életével és majd letelepszik, családot alapít, úgy döntött megszül engem. Többi terve nem is nagyon volt velem, ezt egészen világossá tette abban a levélben, amivel együtt ott hagyott a nagymamámnál.

- Mi állt a levélben? – kérdezte Ramirez. Arra számított Lucrezia ismételten némasággal bünteti őt kérdésért, de a lány szinte azonnal válaszolt.

- Fejből tudom. Az a mondattal kezdődött, amit előbb említettem. „Vagy hagyod, hogy eltapossanak, vagy te taposol el másokat. Én abban sose voltam jó, hogy bárkinek is engedjem, hogy rajtam taposson, az ellenkezőjében viszont kiváló. Mint anyád szeretlek annyira, hogy megkíméljelek ettől. Remélem egy napon majd megérted."

Ramirez nyelt egyet. Nem számított ilyen kendőzetlen őszinteségre.

- Találkozott vele? – kérdezte végül.

- Soha.

Ramirez hagyta, hogy egy kis időre csend telepedjen kettejükre. Mikor ismét magán érezte Lucrezia tekintetét, folytatta a kérdéseket.

- Szóval az anyai nagyanyja nevelte fel?

- Csak 4 éves koromig. Hasnyálmirigyrák. Gyorsan elvitte.

- Sajnálom. – motyogta Ramirez, és hirtelen támadt zavarában lapozott egyet az előtte lévő papírtömegből.

- Utána kerültem az apai nagymamámhoz. Az ő lánykori nevét is viselem.

- Leticia de Matre. – ejtette ki Ramirez finoman a halott nő nevét. Lucrezia halványan bólintott.

- És az apja? Azt mondja, hogy az anyjával sosem találkozott. De mi van az apjával? Nyilvánvaló, hogy vele igen.

- Nem sokat emlékszek rá a gyerekkoromból. Nem igazán volt a legelkötelezettebb szülő. Volt, hogy börtönben volt, volt, hogy fél évekre nem is hallottunk felőle. Jól meg voltam a nagymamámmal.

- Hány éves volt mikor az apja magához vette?

- 11.

- A nagymamája halálát követően. – jelentette ki Ramirez.

- Így van.

- És vele egy háztartásban lakott majdnem 18 éves koráig. Kis híján 7 évig.

Lucrezia felhorkantott, és szemöldökét gúnyosan felemelve meredt Ramirezre.

- Azt a 7 évet a nyarakat és a szünetet leszámítva mind bentlakásos iskolába töltöttem. Ha tehettem, nem sokat voltam otthon. Mint mondtam, nem igazán várt meghitt, családi légkör otthon.

- Szóval azt mondja fogalma sem volt róla, hogy az apja bűnözéssel kereste a kenyerét? A sok műkincs, festmény, ékszer? Egyszer sem gondolt bele, mégis honnan telik mind ezekre?

- Nem. – felelte Lucrezia kimérten.

- És a tandíj? Azzal nyilván tisztába kellett lennie, hogy milyen magas presztízsű iskolába járt. Sose gondolt abba bele, hogy mégis honnan engedhetik meg mindezt? – Ramirez hangja egyre dühösebbé kezdett válni.

- Úgy érti bántam-e valaha, hogy jó oktatást kaptam? Nem. Úgy gondoltam, hogy megérdemlem. Ez volt az én kárpótlásom.

- Szóval azt állítja, hogy fogalmam sem volt róla, hogy az apja Európa egyik leghírhedtebb bűnözője? Hogy a nagybátyjával és a kis csapatával együtt kiakarták rabolni a pénzverdét, most pedig a nemzeti bankot? Tényleg azt várja tőlem, hogy elhiggyem, hogy ártatlan?

Lucrezia erre már nem válaszolt semmit. Hagyta, hogy Ramirez még órákon keresztül faggassa, de direkt, konkrét választ további egy kérdésére sem adott. Unottnak, és túlságosan magabiztosnak tűnt. Ramirez egy idő után kezdte úgy érezni, mintha a lány már csak azzal is szívességet tenne neki, hogy egyáltalán meghallgatja őt. Egyáltalán nem tetszett neki ez az érzés.
Pár óra elteltével, Lucrezia piros ajkai egyszer csak széles mosolyra húzódtak. Előrehajolt, hosszú, sötét haja kissé az arcába hullott, és egyenesen belenézett Ramirez szemébe.

- Nyomozó – suttogta. – Attól félek lejárt az időnk.