Whitney G.- Alapos kétely

Prológus

Andrew

NEW YORK CITY NEM TÖBB EGY SZARRAL TELI PŐCEGÖDÖRNÉL, ahová a kudarcot vallottak kénytelenek beönteni az összetört álmaikat, hogy messze maguk mögött hagyják őket. Az évekkel ezelőtt még ragyogó fények mára elveszítették a varázsukat. Az üdeség pedig – a remény, ami annak idején átjárta a levegőt, rég odalett.

Mindenki, akit valaha a barátomnak hittem, most már az ellenségem. A „bizalom" kifejezés pedig eltűnt a szótáramból. A nevem és a hírnevem bemocskolódott a sajtónak köszönhetően. Miután elolvastam a New York Times ma reggeli vezércikkét, elhatároztam: ez az utolsó este az életemben, amit itt fogok eltölteni.

Nem bírom már, hogy jéghideg verítékben riadok fel a rémálmaimból. Akármennyire próbálom eljátszani, hogy nem hasadt meg a szívem, kétlem, hogy a kínzó fájdalom valaha is eltűnik belőle.

Az illendő búcsúzáshoz megrendeltem az összes kedvenc éttermemből a legjobb előételeket, megnéztem Az ügynök halálát a Broadwayn, és elszívtam egy kubai szivart a Brooklyn hídon. A Waldorf Astoria penthouse lakosztályát is lefoglaltam, ahol

most éppen hanyatt fekszem az ágyon, és beletúrok egy nő hajába. Felnyögök, ahogy a szájába veszi a farkamat. – Ez így jólesik? – suttogja felpillantva, miközben incselkedve végighúzza a nyelvét a hegyén.

Nem válaszolok. Csak lenyomom a fejét, és kifújom a levegőt, ahogy rápréseli az ajkát a golyóimra, aztán tövig bekapva a farkamat elkezdi fel-le mozgatni a fejét.

Az elmúlt két órában megdugtam a falhoz nyomva, előregörnyesztettem egy széken, és belepasszíroztam a combját a matracba, miközben a punciját faltam.

Meglehetősen kielégítő volt. Jó móka. De tudom, hogy ez az érzés nem fog sokáig tartani. Sohasem tart sokáig. Egy héten belül muszáj lesz keresnem másvalakit.

Ahogy egyre mélyebben és mélyebben bevesz a szájába, erősen meghúzom a haját. Megfeszülök, miközben bólogat. Elkezd szétáradni bennem a gyönyör, belemerevedik a lábam is. Muszáj elengednem és szólni neki, hogy húzódjon félre.

Nem törődik vele.

A térdemet megragadva még gyorsabban szívogat. Hagyja, hogy egészen a torkáig menjen a farkam. Megadom neki az utolsó esélyt, hogy felemelje a fejét, de miután továbbra is körülfog a szájával, nincs más lehetőségem, mint belespriccelni.

Ő pedig lenyeli.

Minden egyes cseppjét.

Nem semmi...

Végül felemeli a fejét, megnyalja az ajkát, és hanyatt dől a padlón.

– Most először nyeltem le – jelenti ki. – Csak neked tettem meg.

– Nem kellett volna. – Felállok, aztán felhúzom a sliccemet. – Tartogathattad volna másnak a szívességet.

– Jó. Ööö... Akarsz rendelni valami vacsorát? Esetleg megnézhetnénk közben egy filmet, utána pedig jöhet a következő menet.

Értetlenül felvonom a szemöldökömet.

Mindig ez a legidegesítőbb rész. Ez, amikor a nő – aki korábban belement, hogy „egy vacsora, egy éjszaka, zéró ismétlés" – próbál kialakítani valami képzelet szülte kötődést. Valamilyen oknál fogva úgy érzi, hogy lezáró beszélgetésre van szükség. Nyájas megerősítésre, hogy „nem csak szex" volt, ami történt, és barátok fogunk maradni.