Whitney G.- Alapos kétely

Büntető ítélet (kif.)

Büntetőjogi per vádlottját sújtó bírói döntés, ami kimondja a bűnösséget.

Andrew

MR. HAMILTON; – MONDTA KI A NEVEMET Aubrey két héttel később, miközben lerakta a kávémat az asztalomra. Személyesen ragaszkodtam ahhoz, hogy az én gyakornokom legyen, bár még a látványa is dühített.

Törekedtem arra, hogy ne beszéljek túl sokat előtte, ne bámuljam túl hosszan, és nem tudtam megállni, hogy ne legyek a szokásosnál is kegyetlenebb – sőt elutasító – vele. Őt tettem felelőssé a napi kávéadagomért. Megköveteltem, hogy minden dokumentumot legalább háromszor csináljon meg újra. És valahányszor segítséget kért tőlem, közönyösen csak annyit mondtam, hogy találja ki magától.

Soha nem tűnt úgy, hogy kiborult vagy megsértődött volna a durvaságom miatt, amitől még mérgesebb lettem. Azt hittem, ha nekem dolgozik majd, és látom megtörni a nyomás alatt, majd csillapodik az iránta érzett vonzalmam. De csak erősödött, valahányszor megpillantottam.

Különösen aznap.

Ahogy közelebb húztam a kávémat, észrevettem, hogy kidudorodik a mellbimbója a vékony bézs ruhán keresztül, ami annyira szűk volt, hogy látszott a csipkebugyija körvonala. Bassza meg...

– Mr. Hamilton? – szólalt meg ismét.

– Igen, Miss Everhart?

– Lesz egy fontos próbám a balettelőadásra, amiben szerepelek, és azt szeretném kérdezni, hogy... hazamehetnék-e ma hamarabb.

Látszott rajta, hogy nagyon feszeng.

– Nem.

– Tényleg ott kell lennem ezen a próbán – sóhajtott fel. – A Grand Hallban lesz.

– És?

– És... – megköszörülte a torkát – a legnagyobb tisztelettel mondom, Mr. Hamilton, hogy ez elég nagy dolog számomra. A Grand Hallt általában csak előadásokra foglalják le, tehát az, hogy kinyitják és megengedik nekünk, hogy próbára használjuk...

Igyekeztem oda sem figyelni, de bármennyire is a munkámra akartam összpontosítani és nyilvánvalóvá tenni, hogy vele senki sem foglalkozik, nem ment. Túlságosan lefoglalt, hogy a szájának az ívét bámuljam.

– Ez tény – beszélt hozzám még mindig valamiért. – Szerintem felsoroltam a nagyon helytálló érveimet, és mivel nem túl nagy kérés, el kellene engednie.

– Menjen vissza dolgozni, Miss Everhart!

– Mr. Hamilton, kérem...

– Menjen vissza dolgozni! – Rámeredtem, hogy egy szót se merjen kiejteni azon a csábos száján. – Nem érdekel a magánélete. Heti huszonöt óra munkáért fizetek, így heti huszonöt órát fog dolgozni, és akkor, amikor én azt mondom. Úgyhogy irány vissza az asztalához!

Néhány másodpercig rám bámult. Kénytelen voltam észrevenni a szemébe szökő könnycseppeket.

– Kifelé menet elviheti azt a doboz zsebkendőt – tettem hozzá.

A fejét rázva hátralépett, és elindult az ajtóhoz.

– Megkérdezem majd Mr. Bachtól, hogy elmehetek-e korábban. Ne vegye tiszteletlenségnek.

– Tessék? – Felálltam. – Mit mondott?

Folytatta az útját az ajtó felé. Egyre gyorsabban kopogtak a cipősarkai. Mielőtt lenyomhatta volna a kilincset, hátrapenderítettem, és belecsaptam az öklömmel az ajtóba.