Whitney G.- Alapos kétely

Keresztkérdezés (fn.):

A másik fél tanújának kihallgatása.

Aubrey

ÁLLANDÓAN AZ JÁRT A FEJEMBEN, ahogy Mr. Hamilton előző nap megcsókolt. Ahogy magához húzott, és megdugta az ajkamat a szájával.

A kép egész napra megszállta a gondolataimat, és még most is, amikor letettem a legújabb csésze kávét az asztalára, kísértést éreztem, hogy odalépjek hozzá az asztal mögé, és rávegyem, hogy megint megcsókoljon. Amióta a gyakornoka voltam, nagyon aljas volt velem, nemtörődöm, de azt gondoltam, ez egy „kiképzési" technika, hogy lássa, feladom-e nyomás alatt.

Egészen a csókig azt hittem.

Volt abban a csókban valami megfoghatatlan: kimondatlan szavak, elnyomott vágy. Eszembe jutott, hogy a gyakran rám vetett pillantásai – azok a megvető nézések, amikben vágy is bujkált – egy kicsit többet jelentenek.

Tettem egy műanyag keverőt a poharába, majd megköszörültem a torkomat.

– Szüksége van még valamire, Mr. Hamilton?

Semmi válasz.

Álltam a sarat. Vártam, hogy felnézzen rám, mert látni akartam az arcát.

Az aznapi öltönye – egy sötétszürke háromrészes, ezüstszürke nyakkendővel – még inkább szívfacsarón gyönyörűvé tette, mint amilyen egyébként is volt. – Valami gond van, Miss Everhart?

Ökölbe szorította a kezét az asztalon. Igyekezett úgy tenni, mintha nem zavarná a jelenlétem. De láttam rajta, hogy igen. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban felnézhet. Ezért hátraléptem, hogy teljes egészében látsszon a világoskék ruhám, amit direkt miatta vettem fel. Ám továbbra is lefelé nézett. – Nincs, uram.

– Akkor kifelé az irodámból. A következő kávéval együtt hozza be a Brownstein-ügyről készített beszámolóját. Négy órakor.

– Csak tegnap kaptam meg azt az aktát. Azt mondta, hogy annyi időt fordíthatok rá, amennyire szükségem van. – Biztos rosszul hallotta. Annyi időt fordíthat rá ma, amennyire szüksége van. Itt állandóan változnak a dolgok. Pont ezért vannak köztünk olyanok, akik soha nem mennek el hamarabb. Tehát négykor.

Ott álltam teljesen megkukulva. Esélytelen volt, hogy elolvassak és összegezzek egy háromszáz oldalas beszámolót a nap végére.

– Tegnapról mára halláskárosodást szenvedett? – Felnézett végre. A tökéletes arca kifürkészhetetlen volt. – Teljes csendre van szükségem, amikor dolgozom, és nem tudok koncentrálni, ha itt liheg mellettem. – Összehúzott szemmel nézett rám. –

Menjen innen, fejezze be a beszámolót, és hozza be a kávémmal együtt! Ha nem csinálja, ki van rúgva.

Hirtelen arra a következtetésre jutottam, hogy bipoláris, és a látszólag sokatmondó csókunk csak egy tévedés volt. Sarkon fordulva kimentem az irodájából, és egyenesen a pihenőszoba felé siettem.

Sehogy nem tudtam befejezni azt a Brownstein-beszámolót a nap végére.

Elővettem a telefonomat, hogy végigböngésszem az üzeneteket. Thoreau nem válaszolt a reggeli SMS-eimre. Nagyot sóhajtva elhatároztam, hogy felhívom. Szükségem volt valakire, aki azt mondja, hogy nem ér véget az életem, ha aznap kirúgnak.

Kicsengett.

Egyszer.

Kétszer.

Bejelentkezett a hangposta.