- még soha sem dobogott ennyire a szívem. - kezeimet még erősebben kezdte el szorítani. - amikor nem vagyok veled hiányzik ez az érzés, de amikor veled vagyok olyan mintha ki akarna szakadni a helyéről. - nem tudtam, hogy mit mondjak így csak csöndb...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
mostanában olyan mintha egy álomban lennék. semminek sincsen értelme miközben körbe-körbe haladok. előre megyek, de nem tartok sehová sem. remélem még azelőtt odaérek bárhová is tartom, mielőtt teljesen elvesznék.
a szél arcomnak csapódott, mire egész testemet átjárta a hideg. miközben fehér oversized kabátomat jobb kezemmel összefogtam bal kezemmel intettem a sofőrnek, aki egy gomb nyomással felhúzta az autó ablakait.
szerettem a hideget, de most nagyon nem hiányzott egy megfázás úgy, hogy múlt héten is kihagytam egy hetet a suliból.
öt perc múlva már leparkolva álltunk az iskolám parkolójában. a fekete órámra néztem és addig nem szálltam ki, amíg a mutató el nem érte a 12-es számot. pontosan hét óra harminckettőkor nyitottam ki a fekete autó ajtaját.
mielőbb becsuktam volna a sofőrre tekintettem és mosolyogva azt mondtam neki:
— köszönöm! legyen gyönyörű napja!
— neked is! — mondta, mire becsaptam az ajtót, fekete bőr hátizsákomat féloldalasan a hátamra akasztottam, majd megindultam a gótikus stílusúra épített gimnázium felé.
ahogyan végig sétáltam a parkolóban az autók rendszámát néztem. volt egy ilyen játék, amit mindig játszottam magamban. próbáltam megjegyezni jobbról, majd balról az összes kocsi rendszámát sorrendbe. az autókhoz sosem értettem, ezzel viszont néha órákat is el tudtam ütni amíg vártam valahol.
sokszor az iskola előtt fotósok és riporterek vártak néhány gyereket azzal a reménnyel, hogy valamilyen szaftos pletykát tudnak kiszedni belőlük. vicces volt azokat viszont látni az interneten.
csak gazdag és nagyon okos gyerekek jártak ebbe az épületbe. a tandíj olyan drága volt, hogy kizárólag az olyan szülők tudták azt megfizetni gyerekeiknek, akiknek a ruhájuk többe került, mint egy normális ember lakása. az okos gyerekeknek pedig fizette az állam.
az én apám az egyik leghíresebb építész volt az országban. képzelhetitek, hogy mennyi fotós és riporter elől kellett menekülnöm az elmúlt években.
a bejárati ajtót kinyitva beléptem a félhomályos épületbe. nem fogok hazudni, többször gondoltam, hogy hozok magammal egy zseblámpát, mert néha nagyon zavart a sötétség.
a vékony, magas ablakokon nem sok fény jött be, a rózsaablakon pedig csak a bejárati terembe szűrődött be a színes fény. a nagy sötét festmények, a márvány padló, illetve a márvány lépcső sem segített azon, hogy barátságosabb legyen az épület. az egész rideg és komor volt.
magassarkú cipők kopogása és halk suttogások szűrődtek ki a tantermekből, a folyosókat pedig falnak dőlő diákok csoportjai jellemezték. sosem értettem az ilyen nagyobb baráti gang-aket, hogy lehet egyszerre ennyi emberrel jóban lenni? nekem összesen egy barátom volt és néha őt is sokaltam.
