A Dervis tánca

Negyedik Fejezet 3.

A vörös nap narancssárgára festette a keményre szikkadt sivatagi földet. Néhány szárazságtűrő, görcsöságú bokor és kaktusz alkotta csupán a teljes növényzetet.

Az alacsony dűnék formáját és helyét a szél folyamatosan változtatta, ezért volt ismeretlen Nassur-Dalil számára a kisváros környéke. Hamarosan feltűnt előtte a Víztelen Puszta és a Szentföld határán fekvő Viharfészek. Lelassította az AGM – anti-gravitációs – motoros együléses siklóját, amint beért a ponyvatetős piactérre. Szokás szerint nyüzsgött az eladóktól, szolgáltatóktól és zarándokoktól. Ide csak akridok léphettek be.

Nassur-Dalil megállította a motort és letalpaltatta. Egy gombbal leállította az AGM motort és az teljes súlyával a talpakra nehezedve belesüppedt a finom homokba. Hosszú, ízelt lábait átemelve az ülés fölött leszállt róla és négy karjával megigazította a fekete taktikai mellényét, a sötétzöld, elrongyolódott köpenyét és a hátára erősített mesterlövészpuskát. Szárnyait megrezegtette, hogy kirázza a közéjük szorult homokot. A fején lévő két rövid, vaskos csápját mozgatva megízlelte a szagokat. Érezte a testnedvektől duzzadó portékát már csak hatalmas, zöldessárga, mandula szemeivel kutatta a pontos helyüket.

A sátrak között leginkább a hímeknél sokkal magasabb nőstények álltak. Sokuknak duzzadt a potroha a petéktől. Nassur odalépett az egyik ételárushoz, aki elé ki volt pakolva néhány duzzadt rovar és gyíkfajta, amiket a sitavag szélén fel lehet lelni. Tudta, hogy el kell raktározzon belőlük, mert a Szentföldön nem lesz több állomás Kor-Takharig.

Felemelt egy frissen leölt, duzzadó potrohú példányt.

– Ebből négyet elviszek –kattogta csáprágóival Nassur.

A nőstény eladó végignézett a lila színjelzésen Nassur szemei között, ami az egyik legerősebb méregre utalt. A nőstények fizikailag voltak fölényben ugyan, de méreggel csupán a hímek rendelkeztek. Végignézett Nassur felszerelésén és az álcázott, kopott mesterlövészpuskán, amiből látszott, hogy zsoldosként dolgozhat. Azokat pedig elég jól megfizették az átkozott, betolakodó emberek, hogy ki tudjon fizetni belőle négy, életnedvtől duzzadó ekritet.

A nőstény megrezegtette a szárnyait és ciripelt egy rövidet, ami a bólintás megfelelője volt. Elővett három ekritet és elvette Nassur kezéből a kiválasztottat és egy lyukas, barna zsákba gyömöszölte őket. Nassur átcsúsztatott néhány hatszögletű deurorai kreditérmét.

Miközben visszaindult a motorhoz, felemelte a zsákot, hogy ellenőrizze a súlyát. Elégedetten ült vissza a motorra és elhajtott az istállóig, ami egy hatalmas hangárban volt berendezve. Itt is nagy volt a zsongás, akár a piactéren, de legalább a hely több volt hozzá. A hangárban felváltva álltak az AGE motoros és gumikerekes sivatagi járművek. Nassur beállt egy parkolóhelyre és egy régi ismerős standjához lépett, de valaki mást talált a helyén, egy fiatal nőstényt.

– Iliya hol van? – kérdezte Nassur.

– Petézik – kattogta el a nőstény.

Nassur végignézett rajta és észrevette, hogy a kevesek egyike, akinek nem duzzad a potroha a petéktől.

– Még érintetlen vagy – kattogta Nassur.

A nőstény rövidet ciripelt és alsó két kezét összedörzsölte hirtelen támadt izgalmában.

– Akarod szolgálni a népünket?

A nőstény megint szégyenlősen dörzöslgette magát.

– Mi a neved?

– Bahiti.

– Ne félj, Bahiti.

– Oly régóta várom, hogy egy harcos kiválasszon – kattogta. – Harcolni félek, de erős harcosok szülésével szolgálhatom a népem.

– Miért félsz harcolni? Annyi hős nővel harcoltam együtt, kik túltettek tíz férfin is!

– Atyám és bátyáim, mind a heten zsoldosként harcoltak és mind odavesztek.

Nassur közelebb hajolt és csápjaival megérintette Bahiti csápjait, hogy megnyugtassa és kifejezze együttérzését szagmintákkal. Egyértelmű ciripeléssel jeleztek egymásnak.

Miután megalapozták több tucat pete érését, Nassur bérbe vett egy clatora hátast, mely a sivatag egyik leggyorsabb állata volt, amit háziasítani tudtak. A sivatagot rótta újra, maga mögött hagyva Viharfészeket, és több csoportosan útnak induló zarándokot.

A vörös nap, a narancssárgára festett homok és a magány újra útitársává váltak. A Szentföldre nem léphettek be modern gépekkel, de jól meg volt fizetve és telt a leggyorsabb sivatagi hátasra. Így néhány óra alatt letudta a hatalmas távolságot.

Már messziről látszott az obszidián anyagból faragott kétfejű istenség nem e-világi alakja. Nassurt zarándoklatának minden alkalmával lenyűgözte. Minden érzékszervét a szobornak szentelte, miközben az állatot egy itatóhoz vezette és fegyverét felakasztotta mellé.

A húsz méter magas szobrot félig lebomlott fal vette körül. A falon belül akridok köröztek, szökkentek és kattogtak, ciripeltek. Egyetlen, hullámzó és forgó tömeget alkottak. Nassur beállt az egyik réshez a falon, hogy beférkőzzön a körmenetbe és felvegye a ritmust.

Csápjaival csak úgy csapkodott, érezte az áramló szagokat, a jókedvet, az eufóriát. Minden érzelmet, amit arcukkal nem tudtak kifejezni az akridok, szagmintákkal üzentek meg. Ez mind ott keringett a kavargó tömeggel. Nassur átvette ezt az érzést és belépett a hömpölygő folyamba.

Eleinte oldalra nézelőddöt, a mellett szökellő és szaladó akridokat nézte, itt még egyénként gondolt magára. Aztán megfeledkezett magáról, ahogy a csápjával felfogott érzelmek magukba rántották és teljesen eltöltötték. Már nem egyként, hanem a forgatag részeként érezte magát. Nem válhatott ki belőle, többé nem.

Nem tudta mennyi ideje köröz a szobor körül a többiekkel. Elvesztette az időérzékét és a tájékozódási képességét is, de ezek már nem is számítottak. Aztán egyszer csak a tömeg kivetette a szélre és Nassur remegve térdelt az ősi, lebomlott fal mellé. Reszkető fejét felemelte Jesephy, a kétfejű istenség húsz méteres szobra felé.

– A tiéd vagyok – kattogta,miközben lassan visszatért a valóságba. – Adjegy jelet, Jesephy, a kétfejű isten, a Tudás és az Erő uralója! Adj egy jeletés tudni fogom mikor léphetek a szolgálatodba, hogy kövessem az Akaratot. Azegyesítést. A népek mind téged fognak szolgálni. Add meg a jelet, Jesephy!