A Dervis tánca

Második Fejezet 3.

Az Ambrose rezidencia báltermének kupolájáról egy aranyozott csillár lógott a táncoló, beszélgető vendégek fölé. A falak mellett faragott oszlopok tartottak egy kör alakú emeletet, amiről a középen lévő széles nyíláson át, pezsgőzve, többen figyelték az alattuk beszélgetőket. A férfiak egyszerű hímzéses, végtagoknál vékonyra szabott öltönye szinte egyenruha volt a jelenlévők között, amibe a nők élénkszínű ruhái adtak némi változatosságot. Az ételes asztalnál kevesen fordultak meg, a legtöbben pezsgőt kortyolgatva társalogtak.

Diadora odafentről nézve úgy látta őket, akár egy hullámzó víz felszínét, ami a lágy zenére veti habjait, így keverve a folyamatosan változó beszélgetőpartnereket. Ő néhány perce szabadult ebből a hullámverésből. Már fájt a feje az új nevektől és arcoktól, amiket meg sem tudott jegyezni. Mindenkivel viccelődni, finom kérdésekkel információkat kicsalni fárasztó volt ennyi idegen ember között.

Hiszen még ez az egész világ új és ismeretlen. Miért kell ennyire erőltetni? Miért kell azonnal mindent megtudnom? Hiányzol, anya – gondolta Diadora, miközben megforgatta a pezsgőt a kirstálypohárban.

Ahogy körbenézett ismét a vendégeken, rájött, hogy nem lát egyetlen másfajút sem. Mindenhol cégvezetők, tulajdonosok beszélgettek egy olyan bolygó szélterelői, amin hemzsegnek a bennszülöttek és a más bolygókról idetévedt másfajúak. Talán mégiscsak hasonlít a Földre, valamilyen téren – gondolta.

Egy húzással kiitta a pezsgőt, a poharat letette a fehér márványkorlátra és kiviharzott a széttárt üvegajtókon, ki a teraszra. Sötét volt odakint és csillagos ég. Sehol a vörös nap fénye, sehol a jól látható bolygók, amik olyan közel keringenek a Dervishez, hogy az embernek olyan érzése van, akár meg is érinthetné, ha kinyújtaná a karját. Felfedezte a csillagképeket, amiket otthonról is látott. Hogyan lehetséges ez? – gondolta.

– A töréseket figyelje – szólt egy férfi, aki a terasz korlátján könyökölt és dohányzott.

Fiatalnak tűnt, barna szeme pajkosan mérte végig Diadorát, állán nyoma sem volt a borostának, ráncok sem gyűrték arcát. Öltönyén ezüstösen csillogó díszek futottak végig, akár Diadora apjáén.

Cigaretta. Micsoda pazarlása ez a tiszta, visszaforgatott levegőnek – gondolta Diadora. Felnézett és meglátta az enyhe töréseket. A kupola belsején kivetítők biztosították a nappal és éjszaka váltakozását. Amikor megérkezett ide, egyszerű üveglapoknak tűntek, de ezt a megoldást teljesen logikusnak találta. Enyhe megkönnyebbülés suhant át a lelkén arra gondolva, hogy így legalább az alvási ciklusát megtarthatja.

– Sosem jártam a Földön – mondta a férfi. – De ez gyönyörű lehet élőben.

– A Föld valóban gyönyörű – mondta Diadora. – De ez itt...

Mindkét kezével megtámaszkodott a korláton és lenézett a zöld kertre. Földi növények burjánzottak a betonjárdák körül, egészen az alagútig, ami vissza vezet a Vissarion cár kupolához. A gazdag negyed központja volt az, ahonnan szerte ágaztak alagutak a helyi vezető bányászcégek rezidenciáihoz. Az egész terület a dzsungeles „folyóközelre" épült – a helyiek nevezték így a két tenger között húzódó folyó melletti zöld terültet.

– Ha eltűnne innen a csillagos földi égbolt, most beláthatnánk egész Kreaht innen, egészen a Miron űrállomásig – mondta a férfi. – Csak azért nem tudja értékelni, mert idegen. Maga az ünnepelt igaz? Theodoros vagyok, szólítson csak Teónak.

A férfi nyugodtan egyenesedett ki és közelebb lépve Diadorához kezet nyújtott.

– Diadora – válaszolta és kezét a férfiéba helyezte.