A Dervis tánca

Prológus

Petrov kezdett ideges lenni. A homlokán gyöngyöző izzadtságot egy könnyed mozdulattal letörölte és beletúrt szőkésbarna hajába. Tengerkék tekintetét ide-oda járatta az űrállomás irányítópultjain, a sürgő-forgó tiszteken és a tág kilátást biztosító üvegfalon. Remegő kézzel emelte szájához a kávéját.

– Ez nem jó – motyogta magában. – Ez nagyon nem jó. Ebből még baj lehet. Hol vagy Katya?

A gőzölgő kávé megégette az ajkait és kiborította kezéből, az egész az ölébe borult. Felpattant a székből és hangosan káromkodott egyet. A kapitányi híd minden tisztje egy pillanatra ránézett, aztán folytatták dolgukat, mintha mi sem történt volna. Csak Petrov volt az, mindig eljátssza.

Forgolódott egyhelyben, forgatta a fejét, és mint mindig annyira kapkodott, hogy nem tudta mit kezdjen. Zubbonyának ujjával törölgette a barna foltot a szürke nadrágon, de csak annyit ért el, hogy elmaszatolta. Legyintett egyet lemondóan és megiramodott az elsőtiszt irodája felé.

Fyodor elsőtiszt éppen egy csinos adminisztrátorral flörtölt, úgy tettetve, mintha a kezében lévő papírokról konzultálnának. Ahogy meglátta, hogy Petrov felé közelít, lehervadt a mosoly Fyodor arcáról.

– Mit akar? – vetette oda.

– Uram, nagyon fontos – mondta Petrov és a lányra nézett.

– Köszönöm, Nastka. Később közelebbről is áttekintjük a problémáját – mondta Fyodor a szőke lánynak és rákacsintott.

Nastka megbillentette a csípőjét és mosolyogva elfordult, másik tisztet keresve az unalmas „éjszakára".

– Mi olyan kurva fontos? – rivallt Petrovra az elsőtiszt.

Petrov nem először jelentett Fyodornak, ezért a stílusán nem is lepődött meg, a mondanivalója, amit egy rövid körbepillantás után odasúgott, már meglepőbb volt. Fyodort azonban nem hatotta meg a szokatlan dolog.

– Biztos csak késik – mondta Fyodor. – Ne baszogasson ilyen baromságokkal. Verje ki a mellékhelyiségben, felőlem aztán Nastkára is gondolhat közben, aztán üljön vissza a picsájára és figyelje tovább a monitort, maga kripli.

– Ezt mindenképpen jelentenünk kell, uram – mondta Petrov és lenyelte az imént hallottakat.

Fyodor feje elvörösödött.

– Maga egy levakarhatatlan kullancs. A legkisebb problémára ugrik, mintha felrobbant volna a Föld, és nem hagyja az embert a hülyeségeivel, a saját félelmei miatt! Na, jöjjön velem! Lepasszolom magát, boldogítson mást!

A kopott, néhol rozsdásodó folyosó végén egy széles ajtó állt. Rajta az „Admirális" felirat alatt, Kadurin Demian Ruslanovich neve állt. Fyodor megnyomta a hosszú szürke gombot az ajtón lévő panelen, mire egy zörgés válaszolt, jelezve, hogy beszélhet.

– Uram, Fyodor vagyok. Az egyik kommunikációs tisztnek fontos jelentivalója van.

Ismét zörgés, aztán csend. Petrov a ráfintorgó Fyodorra nézett, aztán gyorsan el is kapta a tekintetét. Az ajtó megrezdült, ahogy a mágneszár oldott, aztán kattogás és zörgés kíséretében félresiklott. A dohányfüsttel és pállott meleggel a vodka félreismerhetetlen szaga is kiáradt az admirális irodájából.

– Uram, Petrov kommunikációs tiszt azt állítja... – lépett be az irodába Fyodor.

– Kösz, leléphet – vágott közbe az admirális.

Fyodor szemével villámokat szórva tisztelgett, és kifelé fejével még odabökött a megilletődötten álló Petrov felé.

– Seggfej – hallatszott az admirális hangja.