Ez Már Nem Seattle... |SZÜNETEL|

1. fejezet

-Kérlek ne menj el!- ordítottam torkomszakadtából. A szemeimből már ömlöttek is a könnyek.

Viszont, hogy ezt megértsétek, egy pár évet vissza kell utaznunk az időben. Pontosabban 15 évet, a születésemig megyünk vissza, azaz 1968-ig. A nevem Hope Rose Mckagan, a Mckagan család legfiatalabb tagja vagyok, a 9.testvér. 6 évvel Mike után születtem, vagy ahogy ti ismeritek: Duff. Igazából az egész család Duff-nak hívja, engem kivéve. Nekem megmarad Mike-nak, ha pedig dühös vagyok akkor Michael. Hasonlítunk, nem csak kinézetben (szőke lobonc, égimeszelő), hanem „belsőben" is. Mind a ketten punk rockerek vagyunk (személyes kedvencem Billy Idol), szeretjük a társaságot, alapjáraton vidám emberek vagyunk és utáljuk a veszekedést és a magányt. Ezen kívül vele van a legjobb kapcsolatom, mindig ő gondoskodott rólam a legtöbbet, megvédett ha bántottak, mindig itt volt nekem. Most viszont elmegy. Los Angeles-be...

-Hope, értsd meg...- a szavába vágtam.

- Nem, nem értem meg! Eddig miért voltak jók neked az itteni, seattle-i bandák, és most miért nem azok? Itt hagyod a családod, a barátaid, mindenkit! Miért Michael, miért?- csuklott el a hangom. Reménytelenül néztem rá. Eddig is lágy tekintete még jobban meglágyult. Közelebb lépett.

- Hope...nézz rám- nem reagáltam. Letérdelt, kezével megemelte az állam. Szemei könnyben úsztak, keserű mosollyal nézett rám.- Hidd el, hogy nekem is nehéz, hidd el, hogy nekem is fáj... De szeretném kipróbálni magamat Los Angeles-ben is. Kérlek ne tedd nehezebbé a búcsút, így is eléggé fáj.

- Legalább hadd menjek veled!- kérleltem.

- Nem lehet, neked még tanulnod kell, le kell érettségizned!

- Hiszen te se érettségiztél, akkor nekem miért kéne?!

- Azért mert nem szabad ezt a hibát neked is elkövetned. Kérlek, Hope ne viselkedj olyan gyerekesen, hiszen nem vagy már kislány. Valakinek itt kell maradnia, a többiek lassan elköltöznek, jóval idősebbek nálunk. Anya nem maradhat végleg egyedül.

- De hát...- Mike rám nézett, a szeme kérlelt, hogy ne nehezítsem meg a dolgát. Tekintetem ismét a földet pásztázta. Bátyám a fejemre tette a kezét, majd felállt. Ekkor szorosan a dereka köré fontam a karjaim. Egyik keze a fejemen, a másikkal a hátamat simogatta, én pedig csak zokogtam.- Vigyázz magadra Michael...- suttogtam a mellkasába fúrva a fejem. Mélyeket lélegeztem, beszívtam az illatát. Amikor elváltunk elnevettem magam.- Összekönnyeztem a felsőd, ne haragudj...- törölgettem a szemeim.

- Ez legyen a legnagyobb problémám- mondta mosolyogva- legalább megmutathatom, hogy engem ennyire szeretnek itthon.- kócolta össze a hajam. Egy ideig álltunk, én a földet bámultam, Mike viszont engem nézett, éreztem a tekintetét. A csöndet bátyám mély sóhaja törte meg.- Csak holnap indulok...- mondta majd elkezdte lehúzni a csizmáját. Felkaptam a fejem és elmosolyodtam. Már a második lábbelinél járt amikor rávetettem magam és nevetve a földre zuhantunk. Valahogy kikászálódott alólam és leült a fotelbe. Sokatmondóan rám pillantott. Ez volt a jelünk. Kicsi korom óta megvan ez a szokásunk. Felmásztam az ölébe és összegömbölyödtem mint egy kismacska, kezemet a mellkasán nyugtattam, ő pedig karjait körém fonta.

- Hiányozni fogsz Mike...- suttogtam, éreztem ahogy szorítása erősebb lett. Behunytam a szemeim és hagytam, hogy a kimerültség úrrá legyen rajtam.

Sziasztok! Egy új történetet hoztam nektek, ezúttal Guns N' Roses témában. Tudom, kissé gyorsan, de hirtelen jött az ihlet és nem akartam veszni hagyni. Remélem tetszeni fog. Kiírom majd a „chatfalra" is de aki esetleg nem követ és idetévedt mert érdekli ez a történet, annak elmondom, hogy holnaptól egészen jövőhét vasárnapig táborban leszek, ahol se térerő, se wifi úgyhogy nem fogok tudni új fejezeteket feltölteni. A megértést köszönöm! Addig is jó pihenést kívánok! Sziasztok! ❤❤🤘