Ez Már Nem Seattle... |SZÜNETEL|

6.fejezet

Már pár napja itt vagyunk L.A.-ben...nem tudom mióta, elvesztettem az időérzékem. Mike talált munkát valami étterem-szerűségben, nekem meg nem engedi, hogy bármit is csináljak, így kb. 0-24-ben a csótányokkal teli kicsi lakásunkban nyomorgok. Épp az ágyon ültem és valamit firkálgattam a csótány-leütő magazinunkra, amikor nyílt az ajtó. Mike hazaért, kezében egy újság, amit mereven bámult. Köszönésre se méltatott.

-Ömm...szia?- semmi válasz.- Föld hívja Michael-t!

-Hogy mi? Ja? Igen...bocsi. Szia!- vigyorgott rám idiótán, majd újra az újságba temetkezett.

-Mit nézel olyan nagyon?- kérdeztem, majd válaszát meg se várva kikaptam a kezéből a folyóiratot.- Na hol van és mit kell nézni?- megforgatta a szemét, majd a lap egy részére mutatott az ujjával.

„Basszusgitárost keresünk!"

A cikk tartalmazta a feladó, egy bizonyos Slash telefonszámát és zenei érdeklődési köreit (Alice Cooper, Aerosmith, Motörhead) is.

-Slash...mégis milyen anya az, aki Slash-nek nevezi el a gyerekét?

-Ömm...Mike? Szerinted nem furcsa ez? Milyen normális embernek van olyan neve, hogy Slash? Ez nekem gyanús...és veszélyes is lehet.

-Nem csak lehet, valószínűleg az is...- vont vállat.- Amúgy meg az is lehet, hogy csak egy ugyanolyan punk mint én. Egyébként meg...L.A.-ben minden veszélyes. Viszont itt minden azon múlik, hogy megragadod-e az alkalmat, akkor is ha biztonságtalan. Tudod, aki mer, az nyer.- megforgattam a szemem.

-Úgy beszélsz, mintha már évek óta itt élnél! Egyébként, te még nem tudsz teljesen tökéletesen játszani basszuson...még tanulsz, nem?

-Igen...de úgy gondolom, hogy így is sokat tudok nyújtani...- vakarta a tarkóját. Elmosolyodtam.

-Azt egy szóval se mondtam, hogy nem tudnál sokat nyújtani. Jobb és bal kézzel is gitározol, emellett pedig még dobolsz is!- elvigyorodott, majd az ajtó felé indult.- Elárulod, hogy most mégis hova mész?- visszapillantott és úgy nézett rám, mintha a válasz a kérdésemre teljesen egyértelmű lett volna.

-Felhívom Slash-t...- ezzel fogta és kiment. Kb. 15 perc múlva vissza is jött, arcán egy mosollyal.

-Na, mi van?

-Van egy Rodker nevű bandája. Holnap találkozunk a Canter's-ben, ott lesz az egyik haverja, a dobos is.- számolt be a fejleményekről.- Egyébként nem tudod véletlenül, hogy hova tettem azt a hosszú, fekete-piros bőrkabátom? Aminek befeketítettem a vörös „A" betűt a hátán.- értetlen arckifejezésem láttán sóhajtva tovább folytatta a magyarázást.- Amikor benne voltam a Fartz-ban! Ne mondd, hogy nem emlékszel arra a bandámra!- a megvilágosodás kiült az arcomra.

-Jaaaa! Az az „A" betűs! Amikor képes voltál filctollal besatírozni...

-Ne most tegyél szemrehányásokat!- forgatta a szemét.- Nem láttad valahol?- kérdezte újra, miközben elkezdett turkálni egy kupac ruhában.

- A sarokban lévő kupac...- mondtam, fel se nézve az újságból.

-Ha másra nem is, erre jó egy nő a háznál!- vigyorgott, mire csak a középső ujjamat kapta válaszul. Leült mellém az ágyra és megölelt.- Meg azért örülök, hogy itt a hugicám...- erre elmosolyodtam.

-Amúgy minek az a kabát?- kérdeztem. Amióta az a banda feloszlott, nem nagyon hordta az egyébként igen pofás ruhadarabot.

-Azért kell, hogy holnap véletlenül se tévesszenek össze senkivel.- felhúztam a szemöldököm.

-Ember...kék a hajad és majdnem 2 méter vagy! Ha akarná se sikerülne neki!- nevetve dőltünk hanyatt az ágyon. Akkor és ott úgy éreztem, hogy kapcsolatunkat senki, és semmi se képes meggyengíteni.