Ez Már Nem Seattle... |SZÜNETEL|

5.fejezet

Egy 16 órás, tankolásokkal és pihenőkkel tarkított, hosszú út után végre megérkeztünk. Los Angeles. Úgy bámultam ki az ablakon, mint amikor egy gyerek a játékbolt kirakatában áll megbabonázva mert meglát valami érdekeset.

-Hát itt vagyunk...Az angyalok városa...- mondtam ki gondolataimat hangosan. Mike csak bólintott, majd megszorította a két vállam.

-Hope figyelj...tudom, hogy ezt már elmondtam...de könyörögve kérlek, hogy vigyázz magadra és ne csinálj semmit meggondolatlanul...- biztatóan rámosolyogtam.

-Mike...-tettem kezemet az arcára.- Egy Mckagan sarj vagyok, méghozzá a te húgod! Nyugi!- feltartottam középső ujjamat és felé nyújtottam. Igen, jól olvastad, gyakorlatilag bemutattam neki. Ő is ezt tette, majd összefontuk ujjainkat. Ez volt a mi „bemutatós-kézfogásunk". Kb. 5 éve kezdődhetett, amikor még csak 10 voltam...

~Visszaemlékezés~

-Hope! Passzolj!- kiáltotta az egyik srác, én pedig felé dobtam a labdát. Éppen az osztálytársaimmal játszottunk valami értelmetlen és unalmas játékot. Szóval, mint ahogy az előbb is olvastad, eldobtam a labdát, ami a srácok mögött lévő patakban landolt, a víz pedig elvitte. Idegesen vakartam a tarkóm.

-Ne haragudjatok, nem szántam ilyen erősre! Kérek pénzt anyától az- az egyik idióta kikelt magából.

-Te hülye kis ribanc! Tudod, mennyibe került apámnak az a labda?!- na, már akkor se voltam egy puhány leányzó, képzeletben máris feltűrtem az ingujjam.

- Idióta! Most mondtam, hogy nem direkt volt! Te komolyan azt hiszed, hogy szánt szándékkal belehajítom azt a rohadt labdát a folyóba?!- a srácra ugrottam, már készültem volna felpofozni meg hasonló fincsiségek és ínyencségek, amikor valaki a derekamra tette a kezeit, majd felemelt. Természetesen már akkor is kis zsiráf méretű bátyám, Michael volt az. Letett a földre, majd gallérjánál fogva, fél kézzel megemelte a srácot, aki döbbenten nyelt egyet.

-Szeretsz belekötni a lányokba?- mondta teljesen nyugodt hangon.- Tudod, ennek a lánynak most van egy bátyja is! Esetleg megpróbálhatnál vele kötekedni! Mit szólsz?- mosolygott rá. A srác hevesen megrázta a fejét. Mike elengedte a gallérját, ő pedig futott, ahogy a lába bírta.- Valaki más? Önként jelentkezők?- pillantott kedvesen a többiekre, akik hamar rájöttek, hogy legjobb lesz követni társuk példáját és leléptek. Én csak a fejemet fogtam. Néha nagyon tudtam utálni, hogy mindig megmentett. Én is meg tudom védeni magam!- Minden rendben?- kérdezte leguggolva hozzám. Megforgattam a szemem.

-Nem, letépte a karom. NÉZD, MOST VÉRZEK EEEEL!- ordítottam, miközben kezemet behúztam a pulóverem ujjába. Bátyám olvasott a gondolataimban, mint mindig, a mai napig.

-Én nagyon jól tudom, hogy te meg tudod védeni magad és ha kell, akkor még talán olyan erős is vagy, mint én...- kezdte, kezét a fejemre téve.- De a verekedést inkább hagyd rám, amíg nem muszáj neked megoldani a dolgokat...tudod, ez a bátyók dolga!- kacsintott rám, miközben összeborzolta a hajam és egy puszit nyomott az arcomra. Elmosolyodtam, viszont tovább folytattam a panaszkodást.

-De te már akkor is a segítségemre sietsz, ha csak szimplán bemutatok valakinek!- elnevette magát.

-Mert fiatal hölgyekhez ez nem illik!- fontoskodott röhögve- Egyébként meg felbőszíti az embereket és akkor megint elérkeztünk a verekedős témához!- én csak a szememet forgattam. Egy ideig csendben ültünk, látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik valamin.- Tudod mit? Megengedem, hogy egy, de tényleg CSAK egy embernek bemutathass, bárhol és bármikor. Fellelkesültem.

-Úúú! Kicsoda? Charlie, Hugh? Talán David? Nem, várj! Tuti, hogy Erik!- soroltam az osztálytársaim neveit. Ő csak nevetve ingatta a fejét.

-Nem...én.- zavartan húztam fel a szemöldököm, mire még jobban röhögni kezdett. Amikor lenyugodott, felém nyújtotta középső ujját.- Bemutatós-pacsi?

-He?- kérdeztem, most már teljesen értetlen tekintettel.

-Nyújtsd ki a középső ujjad!- így tettem, ő pedig összekulcsolta az övével. Egy csapásra megvilágosodtam.- Na...nekem bármikor bemutathatsz...- mondta, majd egymásra vigyorogtunk.