Egy tragikus eset. Egy nehéz élet. Könnyekkel és veszélyekkel teli évek. Ez mind része volt Spencer Hastings eddigi életének. És akárhányszor próbálná elfelejteni, egy betűről eszébe jut az egész. A. Minden miatta történt. Miatta halt meg a számára...
Spencer remegő kézzel fogta az üveg darabot és olyan kétségbeesetten szorította, hogy már érezte, ahogy az éle kezdi feltörni a tenyerén a bőrt. Az arca tiszta könny volt, szinte alig kapott levegőt. Hihetetlenül rettegett, de nem maga miatt. Az előtte fekvő ijedt lány miatt. Aki miatt félelem nélkül képes lett volna használni a nyakához tartott üveget. Keményen a szemébe bámult és elismételte a mondatot.
- Engedd el! - a hangja nyugodt volt tudva, hogy nem kockáztatja saját életét. De azért nem becsülte le őt, ezért közelebb vitte a bőréhez az éles tárgyat, hogy még véletlenül se próbáljon vámpírsebességet használni a megoldáshoz. Kezdett fogyni a türelme és minden egyes másodperccel a pulzusa még feljebb szökött. - Engedd már el vagy tényleg megteszem! - kiáltotta. A Klaus arcán található düh leírhatatlan volt az előtte álló alakot nézve, ahogy egy üveg darabot tartva a torkához makacsul figyelte őt. Nem kételkedett benne, hogy képes lenne rá.
16 órával korábban
Nem reagált különösebben a körülötte lévő környezetre. Alig fogta fel. Az utolsó dolog, amit teljesen felfogott az volt, hogy Kol volt az, aki a karját köré tekerve tartotta őt. Ebben biztos volt, amikor többen megjelentek a helyiségben, hogy megnézzék mi történt. Úgy tűnt mindannyian ledöbbentek egy kicsit. De Spencer már alig bírt állni. Fáradt volt és úgy érezte, mintha nem lenne igazi. Mintha csak egy darab fénykép lenne, ami előtt megy az élet, de az azt ábrázoló pillanat örökké megfagyva áll. Hallotta, hogy beszélgetnek körülötte, de nem tudta volna megmondani, hogy kinek a hangját hallja vagy, hogy mit mond az illető. Látta, ahogy elmennek mellette, ránéznek, megnézik a nyakát, majd ellenőrzik a dolgokat a szobában, aztán körbe néznek, mintha megértették volna a helyzetet. De számára olyan volt minden, mintha egy buszon ülve bámulna a mellette elhaladó városra, ahol az emberek élik az életüket, nem tudva, hogy valaki figyeli őket. Eljutott a tudatáig, hogy Kol visszaviszi a cellájába, de nem fogta fel teljesen, mert akkor küzdött volna. De csak engedékenyen sétált mellette és könnyes szemével nézett maga elé. A mellette sétáló vámpír furcsán érezte magát a hirtelen szelídségtől, de örült neki, hogy nem ellenkezik. Besétált a hideg és koszos "szobába", leült a matracra, amit ágynak szántak és ott ült. Nem tudta mennyi ideig. Bizonyos időközönként benézett egy-egy Mikaelson, de amikor látták, hogy nem sok minden változott hamar ott hagyták.
- Szerintetek nem furcsa? - nézett körbe Rebekah a szobában. Klaus Cami-vel volt, Kol ott ült mellette, az egyik kanapén, Elijah pedig arrébb egy fotelben. Egyedül Freya járkált körbe-körbe láthatóan gondolkodva valamin.
- Mégis mi? - sóhajtott Kol.
- Hogy milyen szépen süt a nap. Szerinted mi? Hogy ez a Kathleen hasonmás így kiborult. - Kol felállt és nagy döbbenettel nézett rá. - Mi az?
