Egy tragikus eset. Egy nehéz élet. Könnyekkel és veszélyekkel teli évek. Ez mind része volt Spencer Hastings eddigi életének. És akárhányszor próbálná elfelejteni, egy betűről eszébe jut az egész. A. Minden miatta történt. Miatta halt meg a számára...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
🇾 🇴 🇺 🇦 🇳 🇩 🇲 🇪
- Ne már Aria! - tűrte hosszú barna haja egyik szökni próbáló tincsét zavartan a füle mögé Spencer - Komolyan nem hiszem el, hogy neked ez jutott legelőször eszedbe. - nézett alacsonyabb barátnőjére, összehúzta magát nehogy neki menjen egy diáknak. Közben végig válltáskája pántját szorongatta és csak néha néha pillantott el a földről vagy barátnője arcáról, hogy körbe nézzen merre is jár.
- Nem ez volt az első. Csak ennek adtam hangot - vonta meg a vállát Aria gyönyörű mosolyával kísérve. Spencer ránézett; sötét barna, szinte fekete egyenes haja a vállára hullott, néhány tincs a táskája alá szorult. A ruhája most egy megszokott rock / hippi egyveleg volt. Íves, de nem elég kihívó és színes de nem túl csicsás. Halvány virágokkal díszített vékony, átlátszó fekete blúza alá ugyanolyan színű atlétát vett fel. Rövid, de ízléses szoknyája tökéletesen kihangsúlyozta rövid lábait. A fekete motoros dzseki, aminek ujjait kicsit feltűrte, csak javította az összhatást. Magassarkú fekete, bokacsizmája pedig úgy mutat, mintha kicsit hosszabb láb viselné... a jó öreg Aria Montgomery.
Spencer megadóan forgatta a szemét, de a mosoly megbújt ajkain.
- Nem tudom, hogy dögös volt-e, de ha már ragaszkodunk a te verziódhoz, az is elég fura, hogy neked ez volt a reakció az én "a bárban találkoztam egy idegennel aki konkrétan azt a levegőt szívta amit én kifújtam olyan közel került" sztorimra.
- Azért el kell ismerned, hogy ez nem egy mindennapi történet. - mondta Aria kikerülve valakit, de amikor meglátta Spencer értetlen tekintetét folytatta - Erre egy nem mindennapi reakció kell. - magabiztos mosolyától Spencernek csak egy fáradt és gyenge nevetésre futotta, majd egymásba karolva, szép mosolyukkal csillogva gyorsabban szedték a lábukat a terem felé meghallva az óra kezdetét jelző csengőt.
++++
Próbálta lépteit lelassítani, ahogy a hatalmas ház felé indult. Lazának akart tűnni, nem pedig szánalmasnak. Alig tudta legyőzni a vágyat, hogy forduljon meg és ne lépjen be azon az ajtón, így nem szólva testvéreinek a kialakult helyzetről. Mulatságos lenne végig nézni, ahogy a nagy hármas (vagyis a már szinte négyes) figyelmeztetés nélkül látják meg a lányt. De letudta győzni. Ez a helyzet komolyabb volt, mint a köztük lévő kellemetlenség, ezt ő is tudta. Nagyon nagy baj és veszély. És kicsit sincs meglepődve, hogy ez pont a jóslat megjelenése után történt. Talán ez az ő végük. Nem egy vámpír. Nem a szüleik. Nem Lucien. És ha ez igaz, akkor ez ellen nem tudnak semmit tenni. Akármilyen erősek is, akármennyien is vannak nem tudnak ellene harcolni. Régebben sem sikerült. Akkor is csak a szerencsén múlott. De mostanában a szerencse nem nagyon írta le őket. Így mély levegőt véve sétált akadálytalanul az egyre hangosodó veszekedés felé. Ha most lenne lehetősége választani egy pohár verbéna vagy aközött, hogy szembe álljon velük, nem is habozna az első választani. Pár méterrel később már különleges érzékszerveit sem kell használnia ahhoz, hogy hallja miről beszélnek. Hát persze. A szokásos.
