Egy tragikus eset. Egy nehéz élet. Könnyekkel és veszélyekkel teli évek. Ez mind része volt Spencer Hastings eddigi életének. És akárhányszor próbálná elfelejteni, egy betűről eszébe jut az egész. A. Minden miatta történt. Miatta halt meg a számára...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
🇧 🇪 🇦 🇺 🇹 🇮 🇫 🇺 🇱 🇱 🇮 🇦 🇷 🇸
Amikor tudatalattija magához tért, őrült fájdalom hasított a fejébe. Alig bírt felülni és szinte alig látott, annyira lüktetett az ér a halántékánál. Hányingere volt és feküdni is nehezére esett. Gondolkozott, hogy mégis mi miatt kerülhetett ilyen helyzetbe. Talán ivott tegnap este? Ezt rögtön kizárta a lehetőségek közül, hiszen emlékszik, hogy kész volt a rosszul lett Aria-t haza fuvarozni, mikor Kol rákérdezett... Kol! Ő vezetett. És be is vitte barátnőjét, aztán megjelent az a két fickó és... felszisszent. Amikor próbálta tovább pörgetni az eseményeket, a fejfájás mellé még hasogatni is kezdett a feje. Kómásan felült az ágyában és körbe nézett. A szobájában kellemesen meleg volt, a nyitott ablakon át beszűrődő levegőtől. Megdörzsölte a szemét és csak utána gondolkozott el azon, hogy miért van ilyen világos. Általában amikor az iskolába készül akkor kicsit sötétebb az ég. És most, hogy így bele gondol arra sem emlékszik, hogy kikapcsolta volna az ébresztőjét mikor felkelt. Ijedten és kapkodva nyúlt az ágya mellett álló éjjeliszekrényén lévő telefonjáért. Majdnem felkiáltott, amikor meglátta az időt. A telefonja szinte a arcába nevetve villogtatta, hogy 11 óra van. Spencer lelökte magáról a takarót, és majdnem hasra esve szaladt az ajtójához, a papucsát fel sem húzva. Szinte kitépte az ajtót a helyéről, hogy letudjon szaladni a lépcsőn, ahol látta az anyját nyugodtan kávézgatva, miközben az újságot olvasta a konyhapultnál.
- Anya! - a kávéja kissé kiborult amikor Spencer hangja áttörte a meghitt csendet. - Miért nem keltettél fel?! Tudod te hány óra? Már három óráról konkrétan lógtam! - a lépcső aljától egy centit sem lépve előre kiabált az anyjára.
- Spencer mi ütött beléd? Már szóltam a tanároknak, nem lógsz sehonnan. - Veronica felugrott egy szalvétáért, hogy letudja törölni a pultra kiömlött kávét, miközben értetlenül nézett lányára.
- Mi? Hogy hogy szóltál a tanároknak? Mégis miről? - Spencer hirtelen szédülni kezdett annyira fájt a feje. Gondolkodni is alig bírt és meg kellett támaszkodnia a lépcső korlátjában.
- Hát hogy rosszul vagy... hiszen te kértél meg... - Veronica abba hagyta amikor Spencer továbbra is értetlenül nézett rá - Nem emlékszel? Miután haza jöttem, bementem hozzád, mert hallottalak beszélni, de azt mondtad csak tanultál. Aztán mikor lejöttem egy teáért és indultam vissza te ott álltál a lépcsőalján és elég... sápadt voltál. Arra kértél, hogy szóljak a suliba, mert nem érzed túl jól magad és nem tudsz bemenni. - Spencer tekintette még értetlenebb lett. Pörgette az agyát, próbálta visszajátszani, de csak egy sötét folt van, a Klaus-ékkal való találkozás után. És egy emlék... inkább emlékszerű... De nem az övé. És nem is összefüggőek. Csak pár villanás. Egy bálterem. Tele emberekkel. Ő, ahogy sétál. Klaus. Elijah. Az a szőke lány. Finn. És Kol. Mintha először látta volna. És alig kapott levegőt. De nem volt abban biztos, hogy ezeket nem most képzeli el. Olyan rövidek a villanások és a foszlányok, hogy alig bírta fel fogni is őket. Kétségbeesetten nézett az anyjára.
