Egy tragikus eset. Egy nehéz élet. Könnyekkel és veszélyekkel teli évek. Ez mind része volt Spencer Hastings eddigi életének. És akárhányszor próbálná elfelejteni, egy betűről eszébe jut az egész. A. Minden miatta történt. Miatta halt meg a számára...
Spencer egy üres házba ért haza. Vagy legalábbis azt hitte. Azt ajtó kulcsra volt zárva, de amikor Kol után belökte az ajtót a lépcső felől lépteket hallott. Mikor felnézett a nővérét látta meg, kissé aggódó arccal.
- Melissa... - mély levegőt véve próbált kitalálni valamit, hogy megmagyarázza Kol jelenlétét, de mikor balra fordította a fejét nem állt mellette senki. Kol már biztos azt hallotta ahogy nővére kinyitotta a szobája ajtaját.
- Te merre voltál? - kérdezte éles hangon. - Legalább felhívhattál volna, hogy nem jössz haza rögtön a suliból.
- Mégis mióta aggódsz, hogy később jövök haza? Rosewood-ban akkor sem hívtál fel ha egész éjjel nem értem vissza. - ráncolta a szemöldökét Spencer. Kol közben a lány ajtajában állva hallgatózott. Spencer-nek volt egy sejtése, hogy mire megy ki a játék a nővérével és nem érezte magát nyugodtan tudva, hogy Kol fültanúja lehet a beszédének.
- De ha észrevetted volna, most nem ott vagyunk és már nem ugyanolyan minden, mint akkor. Azok után, ami történt, ha csak egy kis időre is eltűnsz, anya megőrül és nem akarom a hülyeségeid miatt olyan állapotban látni. - fejezte be Melissa. Spencer egy kicsit megkönnyebbült, hogy nem hozta fel teljesen. És mivel nem is akarta, hogy felhozza, inkább úgy gondolta, hogy jobb ha annyiban hagyja.
- Nem fogok hülyéskedni elhiheted. - Melissa összevonta a szemöldökét. Nem volt hozzá szokva, hogy húga ilyen könnyen ráhagyja a dolgokat. Már épp indult volna fel a lépcsőn, amikor Spencer-t hirtelen megütötte valami. - Várj! Nem tudod... nem tudod anya mikor ér vissza?
- Nem. Azt mondta, hosszú éjszakája lesz és nem biztos benne mikor szabadul. Miért?
- Hát... csak... gondoltam leülhetnék vacsizni vagy ebédelni vagy csak egy filmet nézni együtt. Tudod. Valami családi program. - Spencer nem bírt a nővére szemébe nézni, ezért letette a táskáját a kanapéra és leült mellé. Melissa értetlenül nézett rá.
- Miért csinálnánk olyat? A Hastings család sosem volt a lelkizős típus.
- Tudom, de talán... itt az ideje elkezdeni. Mármint... ki tudja mi vár ránk, és néha jól jöhetnének az ilyen kisebb pillanatok is. Érted. - Spencer-nek nagy erőfeszítésbe tellett, hogy visszatartsa a könnyeit. Annyira szúrták a szemét, hogy már fájdalmas volt, de muszáj volt erősnek maradnia. Melissa okos volt és kiszagolta volna, hogy valami másról van szó.
- Nem, nem értem. És ne bolondozz elég fáradt lehetsz. Menj aludni. - mondta Melissa, majd azzal a lendülettel el is indult az emeletre. Úgy tűnik nem vette komolyan Spencer-t. A lány egyedül ült a nappaliban és próbálta csalódottságát és a könnyeit lenyelni. Nagy levegőt véve megrázta a fejét, mintha a keserű érzelmeket is kirázhatta volna. Felkapva a táskáját megindult ő is az emelet felé, bár a könnyek nem akartak eltűnni. Nem sokára hallhatatlan lesz. Egy idő után le kell lépnie. Vagy a halálát fogják meghamisítani vagy csak szimplán elmegy. És soha nem beszélhet velük. Nem ölelheti meg őket. Nem érezheti a jelenlétük megnyugtató auráját. De vajon tényleg megéri ez? Mármint ki akarná megölni őt? Egy vámpír nem lehet, hiszen azzal a saját életét is kockáztatná. Spencer a hezitáló gondolatokkal küzdve lépett be a szobájába. Kol az íróasztala előtt állt, és az ott lévő dolgokat fürkészte. Spencer tudta, hogy tudja, hogy ott áll mögötte. De értékelte, hogy adott neki egy kis teret és úgy csinált mintha nem vette volna észre.
