A víz iskolája

1.fejezet

Néha el szeretnék tűnni a föld színéről. Ebben egy föld mágus biztosan tudna segíteni, de amíg nem beszélem meg eggyel, addig nem sok esélyem van rá. Ha én is a tűz gyermeke lennék mint apa és a többi felmenőm, talán nem lennék ilyen lehangolt és pesszimista. Mikor kicsi voltam már sejtették a szüleim, hogy nem olyan leszek mint ők. Azt tudni kell, hogy a legtöbb esetben a szemünk színe utal a képességünkre. A tűz  sárga, a levegő szürke, a föld barna, valamint a víz lányai és fiai általában kék szeműek. Van hogy a haj is utalhat rá. Levegő-fekete, Föld-barna, Tűz-vörös és Víz-szőke.  Erre jöttem én és még négy gyerek. Ugyan azon a napon jöttünk vilagra, felemás szemekkel. Én vörös hajjal lettem megáldva, emellett szürke szemem van, benne zöld foltokkal (igen, a zöld szem nagyon ritka felénk, még senki szemében nem láttam ezt a színt) a másik szemem pedig kék. Senki sem tudta megállapítani, hogy mi lesz a képességem, és a másik négy gyereknek, de engem végül a víz választott. Sajnos a többi gyerekről semmit sem tudok.

A reggel villámgyorsan ütötte fel a fejét Farahdown-ban. A felöltözést követően le battyogtam a bőröndömmel és a táskámmal a nappaliba. Apa és anya épp a kávéjukat fogyasztották mikor leértem.

-Jó reggelt tündérem!-köszöntött anya a szokásos módon. Anya és én nagyon közel állunk egymáshoz. Apa mindig is rideg volt velem, a jelenlétében sosem használhattam igazán az erőmet. Előző este még azt hittem sosem fogok többé a szemébe nézni. Hogy miért? Ki jelentette, hogy én biztosan nem az ő lánya vagyok, hiszen akkor a tűz gyermeke lennék.

-Jó reggelt!-adtam egy puszit az arcára, majd apának is biccentettem.

-Biztos nagyon izgulsz Lis!-mondta anya mosolyogva.

-Nem különösebben. Csak egy dolgot érzek jelenleg, mégpedig azt, hogy veszettül fogsz nekem hiányozni!-öleltem meg.

A reggelim elfogyasztását követően el is búcsúztam anyától és apától.

-Várj Lisoyan, inkább elkísérlek!- állított meg apa. Meg  sem várta a várva a válaszom felvette a kabátját és kezébe kapta az esernyőjét. Az eső monoton hangon kopogott apa esernyőjén. Én nem hoztam, egyszerűen csak el taszítom a közelítő cseppeket, melyek nagy része különös okból kifolyólag apa ernyőjén landolnak. Apró örömök.

A parthoz érve le tettem a holmimat a szét ázott homokba. Apa a szembe nézve nagyot sóhajtott.

-Azért ilyen feltűnően ne utálj, kérlek!-nevettem fel kínosan.

-Én nem utállak Lis. Az egy szem lányom vagy, sosem haragudtam rád igazán. Egyszerűen csak nem szeretném ha bármi rossz történne veled miközben távol vagy...- mondta zavartan.
- Vigyázz magadra és anyára!- ötletem át furán
- Vigyázz magadra!- ölelt vissza.
Az az igazság,  hogy apa nem az az érzelgős fajta ember. Kemény és szigorú szokott lenni, az érzelmeit nem lehet kivenni az arcából. Apa távozása után oda sétáltam a csónakok előtt álló csoportok egyikéhez. Természetesen ahhoz ahol a legkevesebben álltak. Az ott álló professzor (természetesen szőke és kék szemű) amint oda sétáltam hozzám sietett. 

- Maga biztosan Lisoyan kisasszony! Én Neva professzor vagyok, én leszek a kisasszony mentora.-nyújtotta felém a kezét.  Az arca kedves és barátságos, kezét viszont mély sérülések nyomai látszódtak.

Neva prof. be mutatta nekem a többi diákot akikkel ő foglalkozik. Természetesen minden diák furán nézett rám. Nem haragudhatok rájuk, nem mindennapi a kinézetem. Néha elgondolkozok, vajon a másik négy gyereknek is olyan közösségbe menni mint nekem? Őket is megbámulják? Ők is úgy érzik azt hogy társaik pillantása oly' erősen ragadt rajtuk, hogy pillanatokon belül felperzseli őket? Hogy szívesebben vetnék magukat a tenger dühös habjai közé, minthogy azt bámulják, hogy korcsok, vagy torzszülöttek? Remélem nem érzik így magukat.

Megpróbálva kikerülni a tekintetek záporát, le ültem egy csónak mellé.  Valójában sejtettem hogy nem lesznek barátaim, hiszen sosem voltak. Mindenki félt attól, hogy a felemás szemű lány rajtuk teszteli, hogy melyik elem választotta ki. Na nem mintha túl sok tesztre lett volna szükségem. Mindig is úgy éreztem hogy fuldoklok, így én a levegőre vagy a vízre tettem a voksom. Tettek róla hogy rájöjjek hova tartozok...

Nem sok diákot vártunk még, így mikor ők is megérkeztek elindultunk. Az út kínosan lassan telt. Mindenki mellett ült valaki akivel suttogott éppen. Néhányan vetettek rám egy-egy pillantást, de eszük ágában sem volt beszélni velem. Persze hogy nem. Hosszú percek elteltével végre megérkeztünk. 

Csakúgy mint a másik három iskola, ez is olyan felépítésű volt mint egy kastély. Jelenleg a rossz idő miatt, eléggé nyomasztó hatást keltett az épület. A falra kék rózsák futottak fel. A víz néha kényelmesen simította végig a csónakok számára kialakított stég felszínét is, nem csak az oldalát. 

- Rendben gyerekek, arra kérlek benneteket, óvatosan szálljatok ki, az áradó tenger sajnos jelenleg eléggé kiszámíthatatlan, ti pedig nem bírtok még akkora erővel hogy megvédjétek magatokat a Háborgó tenger ellen!-tájékoztatott bennünket Neva prof.

A legtöbben gond nélkül ki tudtak szállni, természetesen csak én nem. A többiek már mindannyian a kapu túl oldalán várakoztak, mikor én ki akartam szállni. A víz nemes egyszerűséggel egyik pillanatról a másikra el lepte a csónakot, én pedig felborultam. Az érdekes a helyzetben az volt, hogy a víz semmilyen úton nem is kerülhetett volna a csónakba.

A víz fagyosan takarta  be a már egyébként is ázott bőrömet. A következő dolog amire emlékszem, hogy a parton állok és ázott bőrömet csapdossa az erősen fújó szél.

Átlépve a kapun, Neva Prof. fal fehér arcával találtam szemben magam. 

-A tengerek Istenére, már azt hittem hogy rögtön az első napon elvesztettem egy diákot!-fakadt ki

-Ne legyen ennyire meg rémülve professzor, alig voltam pár percet a víz alatt.-próbáltam megnyugtatni

-Pár percet?? Legalább fél órán át kerestük magát a vízben!

-Fél órán át? De hiszen ez lehetetlen-mondtam hitetlenül

-A lényeg hogy már itt van. Gyerekek!-kiáltott egy nagyot.