Szoknya vagy nadrág?

EPILÓGUS (Három évvel később)

- Siess Brian, mindjárt kezdünk! - hallottam a színházigazgató hangját.

- Kész vagyok! - indultam meg kifelé. - Kopp-kopp! Bejöhetek? - dugtam be a fejem drága párom öltözőjének ajtaján.

Mikor végeztünk az akadémián az utolsó előadásunkon meglátogatott minket egy színházigazgató és leszerződtetett minket a színházhoz. Úgy örültünk, mint még soha, de nem csak a lehetőségnek, hanem annak is, hogy együtt tehetjük meg ezt a nagy lépést. Emlékszem, hogy aznap egyikünk sem tudott aludni és csak beszélgettünk és beszélgettünk. Alig vártam, hogy végleg hátrahagyjam a múltam. Azt a várost, azt az országot, ami megkeserítette az életem eddigi nagy részét. Itt nincs több bántás, nincs több fájdalom. Nem imádkozok többet naponta azért, hogy másnap ne keljek fel. Mert a múltban bizony sok ilyen volt. De mindig felkeltem. Valamiért sosem sikerült véget vetnem az életemnek. Talán ma jött el a nap, amikor úgy érzem, megéri élni.

- Persze. Gyere - állt fel. - Megyek én is - mosolygott rám. - Csak előbb adj egy csókot - húzott magához.

- Kettőt is - csókoltam meg.

- Fiúk! Mennünk kell. Kezdődik az előadás - hallottam a színházigazgató hangját.

- Megyünk - feleltük egyszerre és elindultunk.

Még év elején adtunk oda a színházigazgatónak egy közösen írt darabot, ahol a közös életünket dolgoztuk fel. Odaadtuk az igazgatónak és őszintén nem hittük, hogy lesz belőle valami, míg azt nem mondta, kezdjük el próbálni. Ekkor még nem is gondolkodtam azon, vajon hogyan fogadják majd az emberek. És azt sem, hogy én milyen állapotban leszek utána. De a közönség ovációját hallva minden kétségem elszállt. A nagy meglepetés azonban csak ezután jött.

- Én vagyok az, aki kezdettől fogva melléd áll. Amikor először bejött a tanár a szobánkba nem volt kérdés, hogy igent mondok arra, segítünk neked. Mert már akkor is megdobogtattad a szívemet. Mint azóta oly sok alkalommal. És szeretném, ha ez a hátralévő hetven évünkben ugyanezt tennéd - sétált elém, majd letérdelt.

- Hozzám jössz? - nézett a szemembe.

- Igen - borultam én is térdre a zokogástól.

Bár én nem vagyok hamupipőke, de ebben a pillanatban annak éreztem magam. Valóra vált minden álmom. Ami pedig a legfontosabb: Végre magam mögött hagytam a múltamat.