Utálom, hogy nem utállak 2

Harmadik fejezet

Pár nappal a jótékonysági rendezvény után - ami sokkal unalmasabb volt mint azt képzeltem - éppen a bevásárlásból tartottam hazafelé a megszokott útvonalon amikor hirtelen lelassított mellettem egy fekete sötétített ablakú autó. Először egyáltalán nem figyeltem arra ami történik mert ugyan egyáltalán nem volt forgalom az utcában és viszonylag későre járt de gondoltam semmi különös nincsen abban, hogy egy kis utcában lelassít egy autó. Azután viszont amikor az autó még mindig lassan mellettem araszolt lépést tartva az én tempómmal majd az ablak lassan elindult lefelé a szívem egy pillanatra a torkomba ugrott. 

Végül is egyedül sétáltam egy kihalt utcában és ugyan még világos volt de már kezdett sötétedni és kötve hiszem, hogy bárkit megállítana az, hogy világos van ha bántani akarna. És akkor abban a pillanatban viszont megálljt parancsoltam az agyamra. A fantáziám mindig is túl élénk volt, ezért az ilyen szituációkban szinte mindig egyből a legrosszabbra gondoltam. Ha viszont racionálisan gondolkodom akkor valószínűleg az első dolog ami az eszembe jut az az, hogy az autós több mint valószínűleg nem is rám vár, esetleg útbaigazítást akar kérni vagy valami hasonló. De amikor az embernek híres a testvére és már megtapasztalt egy-két őrült dolgot akkor az ilyen helyzetekben nem mindenképpen fog racionálisan gondolkodni. És akkor az ülésen áthajolva úgy, hogy rám lásson hirtelen egy ismerős hang szólított meg mire megtorpantam. 

- Sose mondták neked, hogy veszélyes ilyenkor egyedül mászkálnod? 

- Alex? - kérdeztem vissza meglepetten mire mosolyogva levette a szemeit elfedő napszemüveget, tekintetem találkozott az övével és ebből a megvilágosításból a szemei leginkább zöldnek tűntek mint kéknek. 

- Azt hittem a barátod ennél jobban figyel rád - mondta de a tekintetében ott játszott valami amit nem egészen tudtam megfogalmazni viszont a szavai hallatán én csak értetlenül néztem rá mert nem értettem miről beszél mire ő csak tovább nézett rám mosolyogva, nekem pedig hirtelen leesett. 

- Logan? - kérdeztem vissza - Logan nem a barátom, ő a testvérem - válaszoltam mire ő csak mosolyogva bólintott mint aki magától is tudta a választ majd jobb szemöldökét felhúzva kissé kérdően nézett rám mintha a válaszom második felét várná. 

- Nem vagyok már tizenhat, nincs szükségem felnőtt kíséretére valahányszor kimegyek az utcára este hét után - válaszoltam meg végül azt amire több mint valószínűleg választ várt. 

- Nézd - szólaltam meg ismét mielőtt még bármit is mondhatott volna - Örülök a találkozásnak meg minden de mostmár mennem kell - mondtam ezzel arra utalva, hogy bár tényleg örülök a találkozásnak most nem feltétlenül érek rá arról csevegni, hogy mit csinálhatok és mit nem sötétedés után. Viszont ekkor tulajdonképpen át futott rajtam egy kérdés. 

- Te mit csinálsz itt pontosan? - kérdeztem mert ez nem éppen az a környék volt ahol az Alexander féle emberek csak úgy átkocsikáznak. 

- Védtelen lányokra vadászok akik este nyolc után kíséret nélkül ténferegnek a kihalt utcán - válaszolta és az ajkain megjelent egy pimasz mosoly mire megforgattam a szemeimet. Szörnyen vicces volt. 

A fejemet megrázva lehajoltam, hogy felvegyem a földre rakott szatyromat és végre elinduljak hazafelé amikor az anyósülés felöli ajtó hirtelen kinyílt így jobban ráláthattam a bent ülő fiúra aki a fejével intett egyet. 

- Szállj be, hazaviszlek - mondta mire értetlenül néztem rá. 

- Nem lakom messze haza tudok menni gyalog is - válaszoltam. 

- Ugyan már, csak szállj be egyfelé megyünk és késő van - felelte mire én ismét megforgattam a szemeimet. 

- Annak ellenére, hogy azon aggódsz egyedül sétálok nyolc után ahhoz képest most azt kéred tőlem, hogy üljek be egy idegen autójába - vázoltam fel azt az abszurd képet amit ő jelenleg lefestett. 

- Általában a fekete kisbuszom vezetem amikor védtelen lányokat próbálok meg elrabolni mert úgy  egyszerűbb a dolgom - mondta szarkasztikusan mire akaratlanul is elmosolyodtam majd a fejemet megrázva végül csak beültem mellé és hagytam, hogy hazavigyen bár az út valószínűleg kevesebb mint öt perc volt. 

- Elkérhetem a telefonod? Az enyém lemerült - kérdezte felém fordulva miután leállította a motort. Bólintottam majd a táskámból előhúzva a készüléket felé nyújtottam azt és csendben figyeltem ahogyan az ujjai sebesen végigsiklanak a kijelzőn majd pár pillanat után ismét felém nyújtotta azt megköszönve. 

- Köszi a fuvart - kezdtem el búcsúzkodni mert kissé kezdtem kényelmetlenül érezni magamat - Bár semmi körülmények között nem ülnék be más autójába és már elmúltam huszonegy szóval tényleg nincs szükségem a felnőtt kíséretre de azért rendes volt tőled, hogy hazahoztál - mondtam mire ő csak szórakozottan nézett rám. Jó tudni, hogy jól szórakoztatom. Elköszönve kiszálltam a kocsiból majd elindultam az ajtó felé, viszont még mielőtt beléptem volna még egyszer utoljára hátra néztem. Alex még mindig ott állt és figyelte minden mozdulatomat. Még egyszer intettem egyet a szabad kezemmel majd a házba lépve elindultam a lépcső felé amikor hallottam ahogy az autó motorja elindul majd pillanatok alatt már senki sem volt a ház előtt. 

...

Fél órával később éppen kijöttem a fürdőszobából és azon gondolkodtam, hogy most mihez kezdjek amikor a telefonom egy üzenetet jelzett. Gondoltam biztosan csak Anyuék érdeklődnek afelől, hogy hogy vagyok és mikor megyek haza így amikor a kezembe vettem a készüléket homlokráncolva néztem a kijelzőre amin annyi állt "Holnap találkozunk" feladóként pedig Alex neve jelent meg a képernyőn. Válaszként pedig először csak egy kérdőjelet írtam vissza de azt is megfontoltam, hogy egyáltalán nem válaszolok. 

"? " "Honnan tudod a számom?" kérdeztem majd hirtelen beugrott valami.

"Nem is volt lemerülve a telefonod"  írtam ezzel válaszolva a saját magam kérdésére mert több mint valószínű, hogy  Alex száma akkor került be a telefonomba amikor elkérte azt korábban. 

"Gondoltam feldobom az estéd, máskülönben otthon ülnél és rám gondolnál"  jött a válasz mire szájtátva meredtem a telefonomra. 

"Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak de semmi ilyesmit nem terveztem." 

"Azóta nem tudsz kiverni a fejedből mióta találkozunk" jött a válasz mire akaratlanul is elmosolyodtam. 

"Nincs neked jobb dolgod mit, hogy engem zaklass?" kérdeztem amire végül nem kaptam választ. Legalábbis nem azonnal. Egy pár percig csak ültem és a telefonom képernyőjét bámultam egészen addig amíg a készülék teljesen el nem sötétült. A szám szélét harapdálva a telefont az ágyra dobtam kissé nagyobb frusztráltsággal mint kellett volna. 

Nem vagyok az a fajta ember aki ezekért a fajta dolgokért odavan. Egy rakat olyan emberrel találkoztam mint Alexander miközben felnőttem, ezért legtöbbször hidegen hagyott amikor bárki bármivel próbálkozott mert könnyű volt átlátni rajtuk. 

Viszont az igazság az, hogy Alexanderben megfogott valami az első pillanattól kezdve. Azt nem tudom pontosan, hogy mi, abban sem vagyok teljesen biztos, hogy vonzalomról van szó vagy valami teljesen másról. Akármi is az úgy érzem, hogy meg akarom ismerni azt aki ő valójában. Nem pedig azt az Alexandert akit a világ ismer, mert egy pillanatig sem hiszem el, hogy az arrogáns, mindenkinél jobban tudok mindent és egy mosollyal bárkit megkapok Alex valójában az akinek mutatja magát. 

"Lehetne jobb dolgom de a zaklatásod szórakoztatóbb" jött a válasz fél órával később, és ugyan azt mondtam magamnak, hogy nem fogom elolvasni mit írt de végül az akaraterőm nem bizonyult elég erősnek és elolvastam az üzenetet. 

A szám szélét harapdálva úgy döntöttem nem válaszolok és a telefont az éjjeliszekrényemre rakva megpróbáltam elaludni. Ezzel határozottan nem jártam sikerrel merthogy másfél óráig csak forgolódtam és mire sikeresen elnyomott az álom már jóval éjfél után járt az idő.