Utálom, hogy nem utállak 2

Ötödik fejezet

Gyerekkoromban volt egy kutyánk. 

Hosszú aranybarna szőre volt és mindig játszott velem a kertben délutánonként, este pedig a kiságyam mellett aludt. Ő volt a legjobb barátom egészen tíz éves koromig amikor egy nap felébredtem és ő nem volt a szobámban a megszokott helyén. Ugyan kicsi voltam de már akkor is sejtettem, hogy valami nincs rendben. Ahogy leértem a lépcsőn onnantól pedig egyenesen rémálommá vált a napom. Ugyanis Lucy nem volt többé. Hetekig sírtam és csak nagyon sok idő után tudtam magam túltenni a történteken ugyanis akkor veszítettem el legelőször egy legjobb barátomat de nem utoljára. 

Egészen azóta van egy gyenge pontom az állatok iránt. Ugyan új háziállatunk soha sem lett de azóta rendszeresen járok menhelyekre csak, hogy eltölthessek egy kis időt a rászoruló állatokkal. Amikor ott vagyok velük az agyam teljesen kikapcsol és nem gondolok semmire sem csak arra koncentrálok, hogy boldoggá tehessen őket és segíthessek valamennyit még ha csak ideig óráig is épp úgy ahogy ők segítenek rajtam. és az elmúlt napok történései után úgy éreztem szükségem van egy kis közösen töltött időre velük, hogy kikapcsolhasson az agyam. 

Azzal viszont egyáltalán nem számoltam, hogy ma társaságom is lesz. Arra pedig sosem gondoltam volna, hogy az pont Alexander lesz akit még csak nem is ismerek egy teljes hete sem. 

- Szóval te is önkénteskedsz vagy csak eljársz ide, hogy nézd az állatokat? - kérdezte Alex ahogy besétáltunk a kisállat menhely ajtaján és a pult mögött ülő lány mosolyogva köszöntött. 

- Csak eljárok ide leginkább azért, hogy játszak egy kicsit a kisálltakkal, hogy meagbizonosodjanak arról, hogy nincsenek egyedül és, hogy ők is ugyanúgy megérdemlik a szeretetet mint  mindenki más. De néha besegítek néhány dologban amikor csak tudok viszont nem vagyok hivatalosan önkéntes - válaszoltam a kérdésére majd éreztem ahogy a fiú tekintete szinte lyukat éget belém amíg arra vártunk, hogy a Krisztina - a lány aki az adminisztrációs pultot menedzseli - visszaérjen. 

Az egyre jobban elhúzódó csönd lassan kezdett kínos lenni és már azon kezdtem el gondolkodni, hogy hogyan tudnám kimenteni magamat ebből a szituációból amikor Krisztina megjelent mosolyogva és hátravezetett a kutyákhoz. 

- Éppen jókor jöttél, nemrég volt etetési idő szóval mindenki tele van energiával és alig várják, hogy játszhassanak egy kicsit.  

...

- Szóval több időt töltesz az állatok mint az emberek körül? - kérdezte Alex ahogy besétáltunk a kávézó ajtaján. 

- Ezt miből gondolod? - kérdeztem összehúzott szemöldökkel mire ő csak mosolyogva megvonta a vállát. 

- Megérzés 

Ahogy helyet foglaltam vele szemben a kis kerek asztalnál mélyen a szemébe néztem majd egy kis hezitálás után úgy döntöttem, hogy ugyan alig ismertem Alexandert egy pár napja viszont valami érthetetlen okból kifolyólag úgy érzem megbízhatok benne. 

- Logan fiatalon vált ismertté és én akkor még szinte gyerek voltam ezért nehezemre esett igaz barátokat találnom akik valóban amiatt akartak közelebb kerülni hozzám, hogy megismerjenek engem és nem pedig Logan kishúgát. Volt egy időszak amikor iskola után mindig a menhelyre mentem amíg a többiek mind a barátaikkal lógtak - fejeztem be a a körmeimet piszkálva mert hirtelen zavarban éreztem magam. Egy pillanatra Alex arcára kaptam a tekintetem viszont ahogyan ő szólásra nyitotta száját abban a pillanatban megállt az asztalunk mellet egy kiszolgáló, hogy felvegye a rendelésünket.

Mind a kitten leadtuk a rendelésünket a mosolygó lánynak aki mondjuk nem tulajdonított nekem túl sok figyelmet de ezzel nekem semmi bajom nem volt mert már hozzászoktam az ilyen szituációkhoz.