Utálom, hogy nem utállak 2

Negyedik fejezet

Csörög a telefonom. Legalább is úgy gondoltam, hogy azt hallom. Még mindig csukott szemmel kinyúlok a kezemmel és tapogatózva megkeresem a készüléket az éjjeli szekrényemen. Mégis ki az aki reggel nyolc előtt keres telefonon éppen az igazak álmát aludtam amikor Brandon Flowers   hangja beleivódott az álmaimba és zavartan felébredetem. 

Hunyorogva a kijelzőre néztem és az első dolog amit észrevettem az az, hogy még hét óra sincsen a következő pedig az, hogy a képernyőn Alexander neve szerepel. Először megfordult bennem, hogy hagyom, hogy hangpostára menjen a hívás de aztán átgondoltam ismét. Hat óra múlt mégis mit akarhat ilyen korán? Mi van akkor ha valami baj van? Ha esetleg Ninához van köze a hívásnak? Így a felelősségteljesebb énem nyer és fogadom a hívást. 

- Gondoltam felhívlak, hogy szóljak kezdj el készülődni - jött a nyugodt friss hang a vonal másik végéről. Ráadásul fogalmam sem volt, hogy mégis miről beszélt, értetlenségemnek hangot is adtam.

- Mi? - kérdeztem vissza rekedt erőtlen hangon. Eközben igyekeztem felülni de csak addig jutottam, hogy megtámaszkodtam a fél könyökömön és úgy igyekeztem egyensúlyozva megtartani magamat.

- Mondtam, hogy holnap találkozunk - volt minden válasza mintha nekem ebből értenem kellett volna mindent. 

- Még fél hét sem múlt el, mégis mit akarsz? 

- Azért hívlak, van másfél órád, hogy elkészülj utánna érted megyek - felelte továbbra sem válaszolva a kérdésemre. 

- Neked nem kéne dolgoznod? - próbálkoztam egy újabb kérdéssel mert az agyam még mindig nem igazán tudta feldolgozni a tényt miszerint nyáron hét óra előtt fent vagyok és éppen Alexanderrel telefonálok. 

- Ezért megyek érted - jött a válasz mire én csak összeráncolt szemöldökkel néztem magam elé. 

- Mármint? 

- Másfél óra - figyelmeztetett újra majd mielőtt még bármit kérdezhettem volna letette a telefont én pedig ott maradtam résnyire nyitott szemekkel teljesen összezavarodva. 

Mivel sok választásom nem volt mert már semmiképp sem tudtam volna visszaaludni ezért pár perc után fogtam magam és úgy döntöttem, hogy ha már felriasztottak ilyen korán akkor hasznát is veszem az időmnek és összeszedem magam. De természetesen mindezt csak azután, hogy megittam egy nagy adag kávét. 

Valójában sosem voltam az a faja lány akinek nagyon sok idő kéne a készülődéshez. Néha még Logan is több időt tölt a fürdőszobában mint én. Így végül negyven perc alatt elkészülök és a második adag kávémmal együtt leülök az ablakom előtti kis párkányra és onnan nézem ahogy a kis utca lassan feléled. Emberek sétáltatják a kutyájukat vagy indulnak munkába. Az egész lakásban a kedvenc részem ez a kis ablak. Ha őszinte akarok lenni akkor szinte ez volt az oka annak hogy végül úgy döntöttem ide költözöm. Amikor először beléptem a kis helységbe szinte azonnal szerelembe estem ebbe a kis ablakba és egyszerűen nem tudtam elengedni bármilyen lakást is néztem meg utánna. 

Végül úgy tűnik sokkal több időt töltöttem el a kifelé bambulással mint terveztem és erre nem csak abból jövök rá, hogy a kávém teljesen kihűlt de abból is, hogy a ház előtt észreveszem ahogy a már ismerős autó leparkol és szinte abban a pillanatban, hogy felállok a telefonom megcsörren. 

- Lent várlak - szólt bele a készülékbe köszönés nélkül mire én csak a szemeimet forgatva kinyomtam a hívást anélkül, hogy válaszoltam volna. Nem szeretem amikor utasítanak az emberek vagy amikor nem kapok választási lehetőséget. Amikor az emberek csak feltételezik azt, hogy én mit akarok vagy fogok tenni ezért fel sem merül bennük, hogy esteleg az nem úgy van. Én pedig túlságosan is kedves és elfogadó vagyok ahhoz, hogy nemet mondjak vagy megkérdőjelezzem őket.