Szék a sarokban - BEFEJEZETT -

1-3 fejezet

– Nem kell elmenned – sóhajtott fel Hermione Weasley arcát a kezébe temetve. – Magammal vihetem Rose-t és Hugót a szüleimhez.

– Vissza fogok költözni az Odúba – válaszolta Ron szomorúan.

Hermione hirtelen felkapta a fejét. – Anyám vár minket.

– Micsoda? – Ron haragja – az a harag, amiről azt hitte, mostanra már lecsillapodott, elhamvadt – ismét lángra kapott.

– Szóltam neki, hogy jövünk – mondta Hermione fáradtan. – Ron, azt hiszed, spontán döntöttem? Reggel elhatároztam, hogy nem szeretlek, és már nem tudok veled élni?

– Igen!

– Nem, nem így volt – felelte nyugodtan. – El akarok válni – tette hozzá, és felkelt. – Sajnálom, Ron.

– Ahogy csak akarja, Miss Granger! – köpte utána a férfi, de Hermione nem nézett vissza. Nincs értelme. Nem akart pusztán csak a gyerekeik – a saját gyerekeik – miatt házasságban élni. Vége. Vége. Már nem beszélgettek egymással. Amikor kommunikáltak, már csak veszekedtek.

Ron auror volt – többet volt távol, mint otthon, és mióta Hugót, mint ahogy Rose-t is, óvodába járatta, Hermione is visszament dolgozni. Alig látták egymást – Hermione átment a Varázsbűn-üldözési Főosztályra (pedig a kis háromévese először nem szerette az óvodát és inkább a mamijával akart maradni), és mikor együtt voltak, vagy egyáltalán nem beszélgettek, vagy apróságokon vitatkoztak.

A házimunkán. Ahogy Ron bepakolta a piszkos edényt a mágikus mosogatógépbe. Ahogy Hermione pakolta be. Ahogy Hermione palacsintát sütött, és ahogyan Ron sütötte. Az izzadt pulóverein, melyek szombatonként kupacba hányva hevertek a padlón, mikor Harryvel vagy az Odúban töltötte az időt.

Hermionének elege lett. És rádöbbent – csak néhány hónapja –, hogy többé már nem szereti a férjét. Újra megpróbálta – mindenáron megpróbált visszaszeretni belé (még egy gyors terhesség-frász is kitört rajta körülbelül egy hónappal ezelőtt), de semmi sem működött. Nem, ennek valószínűleg így kellett történnie.

Hermione lassan fellépdelt a lépcsőn, a házban, amelyet Godric's Hollow-ban vásároltak, kevéssel Rose születése előtt, és Ron ragaszkodott hozzá, hogy a ház közel legyen Harryhez, vidéken legyen, és távol a saját családjától.

Megállt a hálószoba előtt – négy hete nem aludt benne. Nem, mert rászokott arra, hogy Rose szobájában aludjon a kanapén. Rose meglepődött, és hűen a női Granger-ág tradíciójához, kérdést kérdésre halmozott. Amelyekre Hermione egy kegyes hazugsággal válaszolt.

– Nem tudok aludni apu horkolása miatt, drágám – magyarázkodott, és Rose elégedett volt. Alkalmasint néha az öt és fél éves kislány sem tudott aludni az apja hangos lélegzetvételétől.

Ron szintén meglepődött. Valószínűleg. Hermione nem volt biztos benne. Egyszerűen nem volt biztos benne. És ezen a reggelen érezte, hogy itt az idő. Felhívta az anyját (tudta, hogy miért ragaszkodott a telefonhoz), és megmondta neki, hogy hazamegy. A gyerekekkel.

És Judith Granger megértette. Tudott a lánya házassággal kapcsolatos problémájáról – minden valószínűség szerint még hamarabb, mint ő maga. Hermione bizonytalan volt. De haza fog menni.

És Rose meg Hugo – örülnek majd, és boldogok lesznek, hogy több időt töltenek a nagyszüleikkel.

„Hamarosan" mondta magának Hermione, és könnyektől égő szemmel belépett korábbi hálószobájába, összezsugorította a bőröndöket, amelyeket becsomagolt, míg Ron dolgozott, és berakta őket a nadrágzsebébe. Az ajkába harapott.

Ez, ami most következett, volt a legnehezebb rész. Nem hitt a gyerekeinek mondott hazugságokban, mikor ez nem volt feltétlenül szükséges (mint ahogy a horkolással kapcsolatos mentség nagyon is szükséges volt – de addig még mindig hitt benne valamennyire, hogy néhány éjszaka a férjétől távol megváltoztatja az érzéseit) –, és most itt volt a pillanat, amikor el kellett mondania az igazságot. Legalábbis egy részét.

xx

Perselus Piton nem volt kedves ember. Nem volt az a kígyóval való incidens előtt, nem volt az a lábadozása alatt, és nem volt az most sem. Távol állt attól, hogy kedves legyen. De mindig hitt a kötelességtudatban.

Mostanság ez nem volt sok. Törődni a patikájával, amelynek most – névtelenül – a tulajdonosa volt a Zsebpiszok közben (mivel egyáltalán nem érdekelte, hogy olyan helyet szerezzen valahol, amit mások jó hírűnek neveznének), ellátni áruval, árulni bájital-hozzávalókat, amelyek talán illegálisak voltak – vagy talán nem. Bájitalokat készíteni, amelyeket horribilis áron adott el, de akiknek szükségük volt rájuk, azok megvették. Ennyiből állt a kötelessége.

És... most itt volt a lány. Egy kötelezettség, már körülbelül egy hete.

– Ülj le arra a székre – mondta csendesen, és rámutatott egyre, amely a pultja mögött állt a patikában. A kislány – négy év körüli, esetleg öt – felmászott rá, régi, elhordott és egy kissé túl szoros talárja megcsavarodott körülötte, és megnehezítette a feladatot. De mikor Piton segíteni próbált neki, a kislány morcosan nézett, pontosan úgy, mint ő, és keményebben próbálkozott.

A kislány ünnepélyesen bólintott, és nyugodtan ült, kezét az ölében tartva, míg Piton hozzáfogott az üzlet védővarázslatainak hatástalanításához – majd kinyitott Spicces Mary Kellynek, aki már a patika előtt állt, és várta a kijózanító bájitalát. Piton, egy pillantást sem vesztegetve a gyerekre megfordult, és magához hívott egy kis üveget. Szükségtelen volt behívni a lányhoz a részeg, büdös tyúkot.

– Tessék – mondta mogorván, és az üveget a nő piszkos kezébe tolta. – Ez felkerül a számlájára, de holnap fizetni fog valamennyit. Vagy ez volt az utolsó.

– Köszönöm, Piton mester – mondta a nő, összemosva a hangokat, majd felhajtotta a bájitalt és átadta a kis üveget a férfinak. – Köszönöm, Piton mester.

Piton bólintott, elfordult, és döngve becsapta az ajtót. Túl későn vette észre a lány arcán a félelmet.