Szék a sarokban - BEFEJEZETT -

31-33 fejezet

31. fejezet

Néhány pillanattal ezelőtt összekapcsolódott a tekintetük. Nem volt biztos benne, miért találta hirtelen rendkívül érdekesnek a sötét szempárt, de felismerte, hogy valamit felkavart a férfiban, amit eddig még nem látott. Piton is félt, hogy valaki elveheti tőle a lányát. Hermione nem tudta, hogy a kislány apjánál való elhelyezése veszélyben volt-e, de Piton határozottan elgondolkodott. Mélyen. És töprengés közben őt nézte.

És Hermione sem tudta elszakítani a pillantását a férfiétól. Talán megrendítette, amit mondott. Pedig igaz volt, tényleg. Tudta, hogy iskolás évei alatt soha nem bánt igazságtalanul a mugliszármazásúakkal, pusztán azért, mert mugliszármazásúak voltak. Igazságtalan volt velük, mert nem fogták fel a bájitaltan lényegét, igazságtalan volt velük, mert ott voltak – de nem azért, mert mugliszármazásúak. A mardekárosokat kivéve nem számított, hogy a diákjai aranyvérűek, félvérek vagy mugliszármazásúak – ugyanúgy bánt velük: igazságtalanul. És ami a Mardekár dolgot illeti (igen, voltak néhányan abban a házban is, akiknek nem volt egészen tiszta a vére az iskola befejezése után olvasott lista szerint) – nos, muszáj volt úgy tennie, nem? Vagy akarta is, nem számít, mi volt az igazság.

– Gondolja, hogy tudna segíteni nekem? – kérdezte csendesen. A szája szinte magától szólalt meg. Többé-kevésbé.

Piton a mennyezetre emelte tekintetét, és Hermione érezte... nem is tudta, mit érzett. A sötét szempár már nem merült el az övében.

– Nem hiszem, hogy tudok segíteni önnek, Miss Granger – válaszolta.

Pofára esett. Nemet mondott. Elküldte. Pillanatokon belül ki fogja nevetni.

– Mert egyáltalán semmit sem tudok erről – folytatta. – A varázslótörvények változnak, vagy gyorsan meg szoktak változni. Ahogy egy könyv is, amit egy éve nyomtattak, teljesen elavulhat.

– Tudom – válaszolt türelmetlenül. – A Varázsbűn-üldözési Főosztályon dolgozom.

– És nem ismeri a törvényeket? – Piton gúnyosan felhúzta a szemöldökét.

– Nem, ismerem a törvényeket, és tudom, hogy az elmúlt harmincöt évben nem fogadtak el törvényt a gyerekekkel és azzal kapcsolatosan, hogy hol kellene élniük válás esetén. De... a két háború alatt sok régebbi könyv eltűnt, és most ennélfogva biztosan tudom, hogy ha egy törvény harmincöt évvel ezelőtti, a legtöbb ember elfeledkezett róla, mert ebben az átkozott világban látszólag minden pár annyira boldog – fújtatott mérgesen. – Vagy a hitves rejtélyes körülmények között elhalálozik – tette hozzá motyogva.

Piton önelégülten mosolygott.

– Valóban. És ha annyira jól informált, miért jön ide, és zavar engem meg a lányomat, és kér segítséget tőlem?

– Mert... Nem tudom. Mert azt gondoltam, hogy tudna segíteni. Mert nem akarom elveszíteni a gyerekeimet. És mert jó apja Opheliának – sóhajtott Hermione.

A férfi ismét ránézett, aztán arrafelé fordult, ahol valószínűleg a raktár lehetett – ahol a lánya volt.

– Miss Granger – kezdte, miután visszafordult –, egy törvényre, amit harmincöt éve nem alkalmaztak, nem most fog ráirányulni a figyelem.

– Tényleg? – kérdezte.

– És mivel a Varázsbűn-üldözési Főosztályon dolgozik – gúnyolódott Piton –, biztos vagyok benne, hogy jól ismeri társadalmunk törvényalkotási folyamatát.

– Úgy érti... nekem kellene... – bámult tágra nyílt szemmel. – Persze. Ha nincs ilyen törvény... pontosan nekem kellene...

A férfi egy pillanatra felhúzta a szemöldökét, majd újra a lánya felé fordult, aki ismét beszökdécselt az üzletbe, kezében egy cserépedénnyel.

– Itt van, apu – mondta mosolyogva. – Megint Nem-hallgattál-rám kenőcsöt készítünk?

Hermione elgondolkodott. „Nem-hallgattál-rám" kenőcs? Soha nem hallott róla. Piton felfedezett valami újat? Határozottan kitelik tőle. Mit is hozatott vele? Viola gyökeret. Gondolatban átfutotta a jegyzeteit – viola gyökér... Használatos volt mindenfajta gyógyító bájitalban, gyógykenőcsben. De ez nem segített az úgynevezett Nem-hallgattál-rám kenőccsel kapcsolatban. De talán Ophelia – mint ahogyan az ő gyerekei is – a saját maguk kitalálta néven emlegette a dolgokat.

Piton észrevette, hogy ő szemöldökét összehúzva gondolkodik, mire önelégült mosollyal kihúzott egy széket a pult alól, amire Ophelia felmászott, és Hermionére mosolyogva belekukucskált egy látszólag üres üstbe.

– Mi az a Nem-hallgattál-rám kenőcs? – kérdezte Hermione, mikor Piton csak önelégülten vigyorgott, és Ophelia csak arra várt, hogy a papája megszólaljon.

– Apu kente be vele az ujjamat, mikor hozzányúltam a tűzhelyhez – magyarázta a kislány.

– Ó – csodálkozott Hermione.

– Igen, és forró volt, és fájt, és apu mondta, hogy ne nyúljak hozzá, és én mégis hozzányúltam és fájt, és mikor bekente, azt mondta, ez történik, mikor Nem-hallgattál-rám. És ezért hívják Nem-hallgattál-rám kenőcsnek.

– Égés-csillapító balzsam – mormogta Piton, és megfogta Ophelia vállát. – És mit mondtam neked arról, hogy ne állj szóba idegenekkel?

– De ő Hugo mamája – kiáltotta ingerülten a kislány –, és voltunk náluk. Ő nem idegen.

Piton felvonta a szemöldökét. – Valóban.

– Szeretnél újra eljönni, játszani Hugóval? – kérdezte Hermione, és ezúttal ő mosolygott önelégülten.