Szék a sarokban - BEFEJEZETT -

43-45 fejezet

43. fejezet

Végül is – mindent egybevetve – ez az egész nem volt több, mint szempárbaj. A játék neve: kinek szúrósabb a pillantása. Jó néhány pillanatig tartott, végül Ophelia köhintésére mindketten egyszerre tekintettek rá.

– Égnek a kolbászok – közölte halkan a kislány. Nyilvánvaló volt, hogy érzékelte a feszültséget Perselus és Mary között.

– Oh, a kur... – fakadt ki Mary, nyersebben, mint máskor, és lehúzta a serpenyőt a tűzhelyről.

– Ophelia, kérlek, menj egy kicsit a szobádba – szólalt meg Perselus. Muszáj volt távol tartani a konyhától. Beszélnie kellett Mary Kellyvel.

Féleszű nőszemély, kellett neki kutakodnia! Ki kellett faggatnia a lányát, meg kellett tudnia? És megkérdezni, hogy Perselus miért tette? Nevetséges!

Annak ellenére, amit mindenki gondolt róla, férfiből volt. Férfiből, akinek voltak szükségletei – bár, megvolt rá a képessége, hogy bizonyos mértékig elfojtsa. És Trixie... megfelelt a célra. Megszokta őt – vagy „használta", és jól megfizette. Egészséges volt (egy gyors Petrificus, és egy diagnosztizáló bűbáj meg is erősítette), és értette a mesterségét. Természetesen Perselus nem gyanította, hogy a nő felhasználja őt... vagy legalábbis egy bizonyos részét. És persze dühbe gurult. Tombolt, lerombolta a fél nappalit – de ha tudta volna, hogy valami ennyire tökéleteset, valami ennyire kedveset teremtett, mint Ophelia, nem lett volna annyira dühös. Hanem odarohan, elveszi tőle az újszülöttet, és kezdettől fogva apai jogon neveli őt. És nem engedi, hogy Ophelia élete nyomorúságba fulladjon, nélkülözve a szeretetet, nélkülözve az alapvető szükségleteket.

Elnyomta a bűntudatot – ami időnként még mindig felbukkant, mikor kicsi boszorkánya az anyjával töltött életéről mesélt – elméje hátulsó részébe, erre Mary Kelly most előrángatta.

Ismét szúrós pillantást vetett Maryre, de Mary... Mary tekintete ellágyult.

– Nem ezt akartam mondani, Perselus – szólalt meg gyengéden. – Csak arra gondoltam, hogy te elég jóravaló és vonzó vagy, hogy találj egy feleséget. És hogy ne kelljen fizetned a... szükségleteidért.

Perselust... kiütötték. Megint. Ez úgy hangzott, mintha az asszony őszinte lenne.

– Ülj le – mondta határozottan Mary, és a szék felé intett, amin Perselus rendszerint ülni szokott az étkezések alatt, és ő is helyet foglalt. – Perselus, sajnálom – folytatta lágyan, és megfogta a kezét. – Nem állt szándékomban célozni bármire is. Csak meglepődtem, mert azt hittem, Ophelia anyja a barátnőd, a volt barátnőd vagy egy alkalmi kapcsolatod volt.

– És miért – talált ismét a hangjára Perselus – olyan elképzelhetetlen önnek, Mrs Kelly, hogy vannak szükségleteim?

Az asszony szemöldökét dörzsölve megcsóválta a fejét.

– Nem az. Házasságban éltem több mint huszonöt éven keresztül, ismerem a férfiak vágyait. De, mint ahogy mondtam, egyszerűen csak meglepődtem.

– Tudja, hogy ki vagyok én? – horkantott fel Perselus.

– Perselus Piton, egy szerető apa, aki mindig olvas a lányának, mindig kétszer is ellenőrzi, minden rendben van-e körülötte, mielőtt maga is nyugovóra térne, aki óvja őt, egy kedves ember, aki pusztán az én számomra fejlesztett ki egy bájitalt, szörnyű szakács, igazi könyvmoly, jóvágású férfi, aki minden valamikori vevőjére mogorván néz. Ragyogó bájitalkészítő, rendetlen raktárral. Ez vagy.

– Kém voltam. Megöltem...

– Bár bódulatban éltem, hallottam róla – szakította félbe. – De azóta eltelt tizenöt év – tette hozzá Mary, felkapva a kezét. – Csak nem gondolod, hogy azok a nők, akik pontosan nem is tudják, hogy mit akarnak, mikor idejönnek, a sziporkázó személyiséged vagy a bunkó viselkedésed miatt jönnek be? Azért jönnek, mert meg akarnak nézni valamit. És az te vagy.

– Badarság – felelte felháborodva, és felállt.

– Badarság? Nem, Perselus. Nem badarság. A nők szeretik a rosszfiúkat. Nem a jólfésült férfiakra vágynak, akiknek minden mondata: „igen, drágám", „természetesen, drágám", meg „ahogy akarod, drágám", szedik a szemöldöküket, és borotválják a lábukat. Legalábbis a legtöbb nő. Néhányuk igen, de ők amúgy sem jönnek az üzletedbe. Neked szemléletváltásra, egy kicsit több napfényre és több zöldségre van szükséged – jelentette ki komolyan.

– Elmebeteg vagy, és soha nem kellett volna...

– Be ne merészeld fejezni ezt a mondatot! – kiáltott fel a nő, mellette termett, és kezét egy pillanat alatt Perselus mellére tette. – Megmentetted az életem, Perselus Piton. Talán nem haltam volna meg ma vagy holnap, de előbb-utóbb igen. Ne merészeld, Perselus.

Szeme könnyekkel telt meg, keze lecsúszott a mellkasáról. Nyilvánvalóan keményen kellet küzdenie, hogy le tudja nyelni a gombócot a torkában. Látszott, hogy megbántották Perselus szavai.

– Ne merészeld – ismételte meg elcsukló hangon.

Hogy pontosan mi történt vele az elmúlt években, hónapokban... Perselus nem tudta. De az asszony, aki most már leengedett karral szorosan mellette állt, fogával az ajkába harapva... megérintette. Megérintette a látvány, ahogy küzdött a méltósága megőrzéséért.

– Ülj le – mondta hirtelen. – Ophelia anyja szándékosan esett teherbe – kezdte lassan, mert tudta, hogy el kell mondania Marynek egy keveset. Valamennyit el akart mesélni neki. Akarta, hogy az asszony itt maradjon. Ophelia szerette. És ő is elviselte a jelenlétét. Nagy segítség volt. És megérdemelte, hogy cserébe kapjon valamit.

– Nyilvánvalóan akart egy gyereket. És ott voltam én, és még más... nos... lehetséges apák. Én lettem a nyerő. Aki fizetett Opheliáért, mert a mugli tesztek bebizonyították, hogy én voltam az apja. És fizettem, amíg élt.

Mary bólintott, és megtörölte a szemét.

– Köszönöm – suttogta fojtott hangon. – Köszönöm, hogy elmondtad.

Perselus kurtán bólintott, és fogalma sem volt róla, mi vette rá, hogy elmondja Marynek.