Freedom

huszonhárom óra

Na, ide is értem az új résszel! Hamarosan hozom a többit is, addig is jó szórakozást :)

Az ágyamon ülve azon kaptam magam, hogy egyre jobban szorítom magamhoz a kicsi ruhát, amely egyre inkább kezd eltűnni az ölemben, ahogy összekuporodom és könnyezem. Furcsa. Észre sem vettem, hogy eleredtek.

Eldőltem az ágyon és a ruhácskát szorosan tartva álomba sírtam magam. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy ennyi fájdalmat nem tudtam elviselni és könnyekben törtem ki. Nem rémlik, mikor aludtam el utoljára könnyáztatta arccal.

A semmibe lebegve aludtam. Nem álmodtam semmit. Csak...voltam. Nem gondolkodtam és nem éreztem semmit. Csend volt, talán túlságosan is nagy. De nem foglalkoztam vele, mert nem éreztem magamat veszélyben. Neutrális volt minden, mígnem megéreztem egy meleg érzést az arcomon. Majd eltűnt és visszajött egy másodperc elejére. Csóknyomok, melyek nem jártak egyedül. Meleg érintés, mely simogatásba esett át.

-Kicsikém...-suttogó hang ütötte meg a fülemet. Szemeimet azonban még nem nyitottam ki.  – Ha tudnád, mennyire gyönyörű vagy! – Bók, simogatás és becézések. A szívemben őrült tornádó vette kezdetét és melegséget éreztem. Az eszem üvöltő hangját elnyomta a szívem dübörgő hangja. Mint egy kiscica, úgy simultam Adrien ölelésébe. Tenyerét levezette a derekamra és úgy húzott magához. Hátam a mellkasába ütközött, fejét a nyakamba fúrta. – Csak tudnám, miért van az, hogy bármibe belevágok, sikerül, de veled valahogy elrontom a dolgokat...annyira igyekeztem. Meg akartam teremteni azt a királyságot, amiben a népem örömmel és felszabadultan élhet. Egy biztonságot nyújtó otthont akartam neked teremteni és éreztetni veled, hogy mennyire fontos vagy nekem. Annyira meg akartam ezt valósítani, hogy teljesen elfelejtkeztem rólad. És ami a legjobban bosszant, hogy észre sem vettem. Mert te tettél róla, hogy ne vegyem észre. Jártál hozzám, folyamatosan, ki nem hagyva egy alkalmat sem. Ha csak kettő percre jöttél, már azzal is erőt adtál nekem a nap további részéhez. Annyira figyeltél rám...annyira meg akartad könnyíteni a dolgomat...de kedvesem, sajna egy címeres ökörhöz mentél hozzá, aki nem látott át ezen az egészen, csak most, hogy a fejéhez vágtál mindent.- lelki és testi fájdalmat okozott tovább alvást tettetnem. Minden erőmmel azon voltam, hogy tovább fent tartsam az álcámat. De nem ment. Adrien vallomása valóságos villámcsapásként csapott a fejemben kavargó vihar és zűr közé, ezzel magára vonva a teljes figyelmet. Adrien tenyere a csípőmre csúszott, majd kissé oldalra fordított, így háton feküdtem az ágyon. Az ajkával apró, gyengéd puszikkal halmozta el a hasamat. – Szia picúr! Csak szeretném, ha tudnád, hogy számíthatsz rám. Minden bajtól meg foglak óvni és már most nagyon szeretlek. Viszont van valaki, akiről beszélgetnünk kellene. Ő pedig az anyukád. Úgy néz ki, hogy osztozkodnunk kell rajta. Úgyhogy az első időben engedem, hogy úgy...mondjuk hatvan százalékban a tiéd legyen. Majd amikor pedig megnősz, akkor fele-fele. Remek ajánlat, nem gondolod?

-Igazad van. -szólaltam meg végül. – Tényleg egy címeres ökör vagy. -Fordultam felé és a szemébe néztem. A zöld íriszek csillogva néztek rám, bűnbánattal fűszerezve.

-Csak azt akarom, hogy biztonságban legyél. Semmi mást.

-És szerinted az a legjobb megoldás, ha elküldesz olyanok közé, akiket abszolút nem ismerek?- kérdeztem nyugodt hangon. Belefáradtam abba, hogy veszekedjek vele. Nem akartam, mert semmi erőm nem volt hozzá.

-Lehet, hogy te nem ismered őket. Én viszont igen. Tudom, hogy nem bántanának. Nekem ez elég.

-És ez elég szerinted?

-Igen és nem. Nem akarlak kiengedni a látószögemből. Viszont tudom, hogy ott életben maradnál. Nem tudom, Nathaniel mennyi kémet juttatott be a palotámba. Nem merlek itt hagyni. Főleg nem most, hogy nem csak rád kell gondolnom, hanem rá is. Most még inkább védtelen vagy. Mert ő itt van- tette a tenyerét a hasamra. – Minden lépésünket kétszer meg kell gondolnunk, mert egyetlen egy rossz mozdulat, és vesztettünk.