Freedom

zivatar

Nem tudom, mit tehettem az előző életem során, amiért engem valaki odafent nagyon szeret, de nem lehetett rossz dolog. Legalábbis huszonkét órán keresztül ezt hittem.

A kabinban egymagamban voltam és igyekeztem minden létező dologgal elterelni a figyelmemet. Fellapoztam a könyvemet, amit az utóbbi napokban nem tudtam végig elolvasni. A romantikus történet minden eleme megfogott, ugyanis hasonló volt a két főhős története, mint a miénk Adriennel. Egy kisfiú és egy kislány története, akik gazdag kereskedők gyermekei voltak. A két apa legjobb barátok voltak, így a gyerekek sok időt töltöttek együtt. Azonban a gazdasági válság megviselte őket. A lány apja elkapott egy betegséget és meghalt, az anyja pedig elhagyta a családot nem sokkal a lány megszületése után. Állítása szerint nem bírta elviselni, hogy nem fiú gyermeknek adott életet, aki tovább vihette volna a család nevét. A fiú családja nem fogadta örökbe a kislányt, így dolgozni kényszerült, merő véletlenségből pont a gazdag fiú házában. Évek teltek el és egymásba szerettek. Viszont a kapcsolatukat senki sem fogadta el, így harcolniuk kellett. Senkit sem érdekelt a lány származása. Szegény volt. Ez volt a lényeg.

A végén azonban, mint minden könyvben, jó vége lett a dolognak.

Miután befejeztem, nem tudtam mit csinálni. Más könyv nem volt a kabinomban, így miután felmértem a terepet, fogtam magam és elkezdtem rajzolgatni. De ez sem kötött le sokáig. Úgyhogy a hajóút nagy részében nem tudtam magam semmivel sem elfoglalni.

-Hoznom kellett volna még három könyvet – sóhajtottam erőtlenül, majd ledőltem az ágyra. A terhesség egyik hátulütője, hogy állandóan álmos vagyok. Így nem kellett volna nagyon meglepnie annak, hogy pillanatokon belül elnyomott az álom. Mégis meglepődtem, holott magamat csak ritkán sikerül meglepnem. Álmomban egy szép helyen jártam, Adriennel és a kisbabánkkal a karjaim között. Majd jött egy idősebb nő és a szép álom rémálommá alakult. Elvették a kisbabámat a karjaim közül. Őt jobbra vitték, engem pedig balra vezetett Adrien. Majd képek jöttek elő. Először egy megbeszélésen vettem részt, majd egy audiencián, utána pedig egy vacsorán. Este az ágyamban feküdtem Adrien mellett. Szép pillanat volt, csak egy óriási hiba volt benne. Egy hatalmas hiányfolt. A kisbabám nem volt mellettünk. Egyik pillanatban sem. 

Arra keltem fel, hogy valaki betör a kabinomba. Az ajtó szélsebesen vágódott ki, én pedig riadtan ültem fel. Luka csapzott alakja rajzolódott ki előttem. Az elázott ruhájából arra tippeltem, hogy kint eleredt az eső.

-Azonnal jöjjön velem!- rántott meg a karomnál fogva.

-Mi az Isten? -értetlenül álltam a lábaimra és hagytam, hogy rángasson ki a fedélzetre.

-Nincs idő magyarázkodni, azonnal el kell hagyni a hajót. A csónak előállt, már csak Ön hiányzik róla.

-De mi történt? Mi ez a nagy sietség ?

-Nathaniel egyik hajója gyorsan közeledik a miénk felé. Pár perc múlva lőtávolságon belül lesznek. Mielőtt ez bekövetkezne el kell innen tűnnie! Innen egy órára van az úti célunk. A legénység feltartja majd a katonákat, míg én eljuttatom a szigetre néhány megbízható emberemmel.

Az információ gyorsan és kíméletlenül jutott el hozzám. Időt sem hagyva nekem arra, hogy mindent megemésszek, Luka már a hajó orrába vezetett. Ott megláttam egy létrát, ami a vízi jármű oldalán lógott le. Az alja egy kis csónakba ért bele, amelyet a tenger egyre erősödő és nagyobbodó hullámai verdestek minden oldalról. Az eső végett óvatosan megkapaszkodva a létra egy-egy fokába lépkedtem lefelé lassan. Teljesen átázott. Egy miniméternyi száraz rész sem volt rajta. A szél kíméletlenül verődött a testemhez és minden mozdítható tárgyra, ami még jobban megnehezítette a helyzetemet. Nem mehettem gyorsabban, hiszen elég egyszer elvesztenem az egyensúlyoat és a vízbe esem. Ezt pedig minden egyes porcikámmal kívántam elkerülni. A kisbabám még apró és később sem biztos, hogy egy ilyen zuhanást túlélne. Az ő életét nem vihettem vásárra. Semmiképpen sem.

Hosszú és idegörlő percek múlva a cipőm halkan koppant a fa talapzaton.

-Kérem felség, vegye ezt fel!- adott a kezembe egy barna hajú ember egy fekete, kapucnis köpenyt. Azonnal megértettem, hogy a vörös ruhám túl feltűnő lett volna.Szó nélkül felvettem és a fejemre húztam a kapucnit. A ruhadarabot szorosan magamra tekertem figyelve arra, hogy a lehető legtöbbet takarjon a ruhámból.

-Ne világítsatok és ne csapjatok zajt! Tűnjünk el innen a lehető leggyorsabban és leghalkabban!- adta ki az utasítást a kapitány.

A kis ladikban négyen ültünk, velem együtt. Luka a hajót nézte és a környéként, hogy ha valaki követne bennünket, tudjon róla. Egy ember, aki a kelleténél jobban ki volt gyúrva, úgy fogta a két evezőt és hajtotta végre a mozdulatokat, mintha tollpihe lenne a kezében. A harmadik, egyúttal az utolsó ember pedig előre nézve navigált, nehogy sziklának ütközzünk.

A szél és a tenger hullámai megnehezítették az egészet, nem beszélve az esőről, ami mostanra már úgy eleredt, mintha dézsából öntötték volna.

A ziháló hangokat elnyelte a rettenetes égzengés.

Hideg volt és teljesen eláztam. Igyekeztem összehúzni magamon a ruhát és előre dőltem, így takarva és biztonségban tudva a hasamat.

-Királynőm jól van? – nézett rám kétségbeesetten Luka.

-Igen, ne törődjön most velem! Követnek minket? – kérdeztem zilálva és aggodalommal telve. A kis csónak folyásiránnyal szembe ment és szó szerint dacoltunk az elemekkel.

-Egyenlőre nem, de nem kiabálom el. Nathanieltől bármi kitelik,sajnos nagyon jól ismerem.- mormogta az orra alatt és a tekintetével még egyszer végigmérte a terpet. Majd még egyszer. És harmadjára is.

-Jobbra szikla, ismétlem, jobbra szikla!- hallatszódott egy másik hang.

A csónak balra, jobbra, balra,jobbra járt. Néha -néha már úgy éreztem, mintha köröznénk.

Mennydörgött és a vihar egyre hevesebb lett. Muszáj lesz kijutnunk a partra, minnél előbb!

Nem tudom, pontosan mennyi idő telhetett el, de az Adrien otthonául szolgáló sziget partja már láthatóvá vált. Nem tudom, hogyan, de sikerült. Ideértünk és nem követett senki.

A stéghez érve kiszálltunk a csónakból és egyből bevezettek minket a falusiak egy elzárt házba, ahol külön helyiségek voltak nők és férfiak részére.

A női kis szobába lépve találtam egy válltás ruhát és forró vizet. Mivel majd megfagytam, így a hangok csak foszlányokként értek el.

Felség, felség, felség.....

A szoba hirtelen őrjítően kicsi lett és minden összemosódott. A testem elgyengült és a következő pillanatban már nem láttam semmit. Az utolsó érzésem az volt, hogy elveszítem a lábam alól a talajt.