Égvándor - Hagyaték

1. fejezet

- Új raj érkezik! – ordítja el magát az egyik matróz, mire hirtelen mindenki megőrül.

Én persze először csak a fejemet kapkodom zavartan és értetlenül, mivelhogy annyiból, hogy „új raj jön", még halványlila gőzöm sincs, miféle – bár egészen biztos vagyok benne, hogy madárraj. Még fontosabb lenne tudnom, hogy mennyien vannak, de gondolom elegen, hogy azt a mennyiséget rajnak lehessen nevezni.

A matrózok mindenféle teketória nélkül állnak neki a vadászatnak. Egytől egyig odavágtatnak a mellvédre sorban felszerelt gépekhez, megragadják a fogantyúkat, karokat és gombokat, és a keskeny csövet a madarak irányába fordítják. Gondosan, megfelelő türelemmel céloznak, aztán egészen addig mozdulatlanul várnak, míg az egyikük el nem kurjantja magát:

- Tűz!

Bár nem mondja ki senki, azonnal rájövök, hogy az a bizonyos madárraj vagy ezerszer nagyobb, mint azt mi elsőre képzeltük. Fölöttünk elfeketedik az ég, súlyos szárnysuhogás és csapkodás-vijjogás tölti be a nagyvilágot, akkora hangzavart keltve, hogy a matrózok az adó-vevők ellenére is pusztán ordibálva tudnak kommunikálni egymással. Még saját eszeveszett szívdobolásomat sem hallom, csupán féltudattal érzékelem, ahogyan egyik-másik alacsonyan sikló sólyom szárnya meglibbenti rövid, szénfekete hajtincseimet.

Aztán pont mikor kezdenék elveszni a látványban, fülembe sikolt az első kampólövedék surrogó hangja, a dallam, melyet a gépből elősüvítő kötél, s az arra szerelt borotvaéles végű horog kelt. Közvetlenül utána tompa puffanás, rövid dobütem jelzi a kampó célba találását, és én elborzadva meredek a földön immár egyre szaporodó sólyomtetemekre, melyek mozdulatlan testéből most egy matróz rántja ki a véres horgot. De magát a zsákmányt egyelőre még otthagyja. Ott hevernek szegények a fedélzet elszíneződött deszkáin, megmerevedett szárnyakkal, kitekert nyakkal, vérezve...

A többi sólyom pedig egyre csak szárnyal a hajónk fölött, mintha nem is érzékelnék a veszélyt, mely rájuk les innen lentről. Talán nem is veszik észre? Hogy lehet egy madár, főleg egy sólyom ilyen ostoba? Ha köztük lennék madárként, egészen biztosan figyelmeztetném őket, bár megvan rá az esély, hogy egy társam sem venne komolyan, míg maguk fel nem fedezik a veszély forrását, igen gyakran maga a veszély képében, mely addigra már eléri őket.

- Minden rendben, felhőcske? – gyengéd, mégis erős karok fonódnak mellkasom köré, ahogyan anya hátulról megölel.

Jólesően süppedek bele éjfélkék-naplementearany madarászkabátjának puha, de már sokat megélt anyagába, beszívva annak felhő- és anyaillatát.

- Egy kicsit ijesztő – ismerem be.

Aztán rögtön el is szégyellem magam, amiért megrémít ez a mindennapi esemény látványa.

Mert, ha egyszer, úgy öt vagy hat év múlva kapitány leszek, akár ezen a hajón – az Ikaruson – akár máshol, én is ugyanezt fogom tenni, mint most a matrózok és az őket vezető anyám: ártatlan sólymokat levadászni, hogy a húsukat pénzre váltsuk. Ez igazán természetes, és egyáltalán semmi okom félni tőle.

- Elsőre mindig minden ijesztő – nyugtat meg anya, végigsimítva fejemen – de hidd el, egy nap majd megszokod. Idővel.

Idővel, igen. Az biztos, hogy jó sok idővel később, tekintve, hogy még csak tizenhárom éves vagyok – bár a Szürkület havában leszek tizennégy -, vagyis még rengeteg időm van mindezt megszokni és elfogadni. De azt hiszem, és anya is úgy gondolja, hogy jobb, ha már most elkezdem a felkészülést jövőbeli karrieremre. Ezért is visz el minden évben legalább kétszer egy madárvadászkörútra a hajójával – a hajónkkal -, az Ikarussal, hogy tapasztalatot gyűjthessek.