Égvándor - Hagyaték

2. fejezet

A hűvös szél arcomat és szememet metszi, könnyeket kényszerítve ki belőle, miközben karjaimat madár módjára tárom szét, hogy valamelyest irányítsam a zuhanásomat. Szívet tépő, boldog csatakiáltás robban ki a tüdőmből, hagyom, hogy a zengő üvöltést messzire vigye a szél, ki a világba, hogy mindenki hallja az egész Felhővilágban és mind a négy körzetben, hogy Thalia Criswell leugrott egy árbóc tetejéről és igenis túl fogja élni. A ponyva gyorsvonatként közeledik, és mielőtt még egyet pisloghatnék, bumm, belecsapódom a közepébe.

Undorító loccsanás, tűszúrásnyi fájdalom a derekam környékén – később jövök csak rá, hogy egy rég döglött sólyom kiálló tolla volt az -, arcomat fojtó ponyva és körülöttem a felrobbanó világ. Azt hiszem, mind a harminc matróz odagyűlik, hogy megtapsoljon, és én ezzel tökéletesen rendben is vagyok.

- Két és fél másodperc – dünnyögi édes egyetlen apám valahol a tömegben, az ujjongás közepette – ez aztán... igen.

És sikerült! Elismerte, hogy őrült, de tehetséges vagyok!

Az öröm egészen addig kering bennem szédülten, míg anya oda nem trappol a matrózokhoz, harsogva a dolgukra nem küldi őket, majd ezúttal egyáltalán nem gyengéd kezekkel ki nem ránt a ponyvából, amibe mostanra belegabalyodtam. Alig bírok lábon maradni, míg hevesen leporol, és közben végeláthatatlanul szidalmaz.

- Mégis mi a jó vászonátmászó, bikkmakkos fityfenét képzeltél, te világcsapása, te Fortun átka, hogy a jóapádba csapna villám az ég közepén, felhőben! – ilyen és ehhez hasonló szépségeket vág a fejemhez, míg én csak vigyorgok.

- Sajnálom – mentegetőzöm, nem túl hatásosan –, de odafent olyan erős szabadságillat volt, hogy megszédültem tőle. Nem volt más választásom, mint leesni.

- Tudod te mitől szédültél meg! – hagyja rám utolsó átkát anya, aztán egy pillanatra elfordul tőlem, hogy szeme parazsából apámra is szórjon – És beléd? Beléd meg mi ütött, hogy engedted leugrani?!

Látszik rajta, mármint apán, hogy nem érti a dühkitörést, mégis alaposan berezel.

- Sajnálom, Diana – pislogott, akár a leszidott kiskutya – Vigyázni fogok rá. Ígérem.

- Ígéret! Mit is érne pont neked ez a szó... - sóhajt fel váratlanul az én mindig kőkemény anyám – Mindegy. Nem érdekes. Gyere, Thalia, veled kell most beszélnem!

Kíváncsian, ám egyszerre félve is trappolok hosszúra nyújtott léptei után, egyenest le a lépcsőn, mely a hajó belsejébe visz. Idelent a látvány közel sem olyan érdekes, mint ott fent a fedélzeten; csupán az étkezde van itt, a kazánház meg a lakrészek, együtt néhány raktárral, ahová nekem egyébként is tilos bemennem, miután egyszer már megtettem.

Anya végigvezet a lakrészek és a gyengélkedő előtt. Úgy suhanunk el mellettük, hogy pusztán foltokat látok a pirosra festett, fémmel megerősített kabinajtókból, mígnem megérkezünk a kapitányi kabinhoz, egyben anya lakhelyéhez is. A legtöbb helyiséggel ellentétben ez számomra nem tabu. Itt csupán ő lakik; apám más posztot tölt be a hajón, így neki a tiszti kabinban a helye, ami pedig engem illet, hogy szokjam a matrózokkal való együttélést, anya kijelölt nekem egy függőágyat békés közegükben. És bár fogad a kabinjában, rég letisztázta már, hogy a matrózok maguk közt oldják meg az egymással való problémáikat, és hogy én sem vagyok különb náluk. Nem lehetek az.

Nem mintha nyafogni kívánnék emiatt.

Előreenged, majd miután ő maga is belép, becsukja az ajtót, és ebből rögtön levágom, hogy most egy szokatlan és igen bizalmas beszélgetésben lesz részem.