Égvándor - Hagyaték

Prológus

Egy tölgyajtón keresztül érkezett meg a Kereskedő irodájába.

Odabent félhomály uralkodott, pusztán az olcsó gázlámpák zümmögtek, akár a körülöttük táncoló és koppanó rovarok. Minden sarokban átható naftalinszag terjengett, melytől Diana majdnem – de csak majdnem – felhúzta orrát, ám helyesebbnek érezte, ha megtartja méltóságát. Középen méretes, és talán pont ezért a széléinél kopott íróasztal terpeszkedett, rajta szakértő figyelméért áhítozó kibelezett írógép, irathalmok barátságtalan, fekete betűkkel takarva, valamint egy meglehetősen teli hamutálca. És mindennek a rendetlen birodalomnak trónszékében ott mosolygott elégedetten a Kereskedő, fél kezében elegáns, ám meglepően olcsó cigarettával, tekintetét a belépő üzlettársára fixálva.

Diana talán a kelleténél jobban ismerte már azt az „én-vagyok-itt-az-úr" mosolyt, mely a férfi arcán játszott.

- Foglaljon helyet, Ms. Criswell, és talán kezdhetnénk is! – bökött fejével az íróasztal előtt porosodó bőrszékek egyike felé.

- Criswell kapitány, ha kérhetem – javította ki őt kapásból Diana, karba font kézzel.

Esze ágában sem volt leülni. Ha a Kereskedő nem az illemtan kódexe szerint játszik, akkor ő miért tegye ennek az ellenkezőjét? Egyébként is, készen kell állnia mindenre.

- Rendben, nekem úgy is jó – mosolygott nyugtalanító higgadtsággal a férfi – Feltételezem, tudja, miért van itt.

- Egy újabb elkeseredett kísérlet meghallgatására arra irányulóan, hogy az Ikarust használjam a madárvadászaton kívül más, személyesebb célokra is – vágta rá erre a nő – de ezúttal szeretném rövidre zárni a beszélgetést. A válaszom, mint mindig, ezúttal is nem. A munkámmal kapcsolatos aggodalmaikkal őfelségét nyaggassák, és ne engem!

A Kereskedő elnyomta cigarettáját a már-már túlcsorduló hamutálba és előrébb dőlt, feje túlhajolt összekulcsolt ujjai fölött. És az a mosoly... Dianának meggyőződése volt, hogy némely ember ajkáról sosem lohad le a mosoly; ironikus módon pont ezek azok a személyek, akikben a legkevésbé sem lehet megbízni.

- Ne aggódjon, ezeket a köröket már rég lefutottam. Elhiheti, hogy én sem akarok segget csinálni a számból, és nem is ezért hívtam ide.

- Akkor mi másért? – a madarászkapitánynak ezúttal elképzelése sem volt egy lehetséges alternatíváról.

- Azért, hogy közöljem önnel: őfelsége meghallgatott minket, és így kérésünknek eleget téve arra szólítja föl önt, hogy teljesítsen egy feladatot. Különleges feladatról van szó, és nem valószínű, hogy sikerül önnek...

- Csak mondja, miről van szó! – sürgette őt Diana. Az idegesség egyre nőtt benne, és mind kikívánkozott.

- Az Ikarus használata közben egy hónap alatt háromszázezer aetheriának megfelelő összeget teremtsen elő! – közölte végre valahára a Kereskedő.

De ebben a percben Diana azt kívánta, bár ne siettette volna a hírt olyannyira.

Megingott, és egy vérfagyasztó pillanat erejéig olybá tűnt, elesik, de végül állva maradt. Nem veszítette el a fejét és még nem folyt vér, vagyis egyelőre minden a legnagyobb rendben volt. De háromszázezer aetheria... az sok pénz. Nagyon sok.

Háromszáz aetheriával a zsebedben felköltözhetsz a Legmagasabb körzetbe, a legnagyobbak közé, címed lehet, olyan hosszú és fellengzős neved, akár a királynak! Annyi pénzzel már megvehetsz magadnak egy életet is.

Nyelt egyet, mintha savat tömött volna le a torkán, és újból fagyos tekintetét a Kereskedő veséjébe mélyesztette.

- Különben? – kérdezte.