Égvándor - Hagyaték

5. fejezet

Az első gondolat, amely téglaként vág fejbe, az az, hogy ez nem történhet meg.

Senki az égvilágon nem ölheti meg az anyámat. Sem madarász, sem kalóz nem lenne képes erre. Nem lehetséges, hogy csak úgy levágják és hagyják kivérezni, mert anya nem engedné. Fel fog állni, hasán a halálos sebbel, és védelmezni fog engem, mindannyiunkat. Nem fog meghalni. Megparancsolom neki, hogy maradjon életben.

A hirtelen támadt csendbe ágyúlövésként hasít a szablyáról a poros deszkákra lepuffanó test hangja, akárcsak a levadászott sólymok tetemei. Nem mozdul sem a megszámlálhatatlan sok vöröskabátos, sem a mi harminc kékkabátosunk.

De a halk döndülés felkapcsol valamit az elmémben, vagy talán éppen kikapcsolja azt; mindenesetre a lábaimat nem is kell utasítanom, úgy rohanok a vívódó testhez.

Olyan közel hajolok hozzá, amennyire csak merek. Az arca fehér, mint a felhők, égkék írisze eltűnik a kitágult fekete pupilla mögött. Kék kabátját lassan ellepi a vörös szín, nem fér ki és lecsorog a deszkákra. Két erős kezével a vállam után nyúl, kapaszkodót keres, én pedig remegve ragadom meg őket. Nem akarom elengedni, mert tudom, hogy akkor elmegy, és aki megteszi, ott is marad: messze a horizont mögött.

- Thalia... - a hangja, amely alig néhány másodperccel ezelőtt még határozott volt, most fátyolszerűen gyenge – sajnálom... annyira sajnálom...

A fejemet rázom.

- Ne halj meg, kérlek! – a szavak önkéntelenül buknak ki belőlem – Bármit megteszek, csak ne halj meg! Ne hagyj egyedül!

Abból a kevés életből, ami még maradt benne, mosolyt formál ajkaira.

- Hiszen nem vagy egyedül, felhőcske. Te soha nem leszel egyedül. Legyél erős, kicsim; erősebb, mint amilyen én valaha is voltam.

A szeme fennakad, kihuny belőle a láng. A helyén csak a sötét pupilla marad.

Tehetetlenül térdepelek a törékeny, élettelen test mellett, kétségbeesetten próbálva megtartani anya összes vonását.

Minden kifolyik a kezeim közül, mert csúszik, mint a vér.

Anyám vére.

- Részvétem – hatol a magam köré vont védőfalba egy negédes hang, valahonnan a fejem fölül, hisz gazdája sokkal nagyobb nálam – Ha nem tévedek, te vagy Thalia Criswell. A kapitány és... a szolga lánya.

Bagstock. Emlékszem, hogyan köpte anyám a nevet.

Csak annyira emelem fel a fejem, hogy a szemem sarkából szemügyre vehessem őt, miközben a kezem már magától cselekszik, úgy húzza ki kabátom zsebéből anya ajándékát.

Markáns, kiugró arccsontok. Fényes, de már alaposan őszülő világosbarna haj. Megannyi apró heg, jelölve a rengeteg harcot és megpróbáltatást. Ajkak, tele mögéjük szorult arroganciával.

Mindennek koronájaként pedig a mélyen ülő bölcs, viharszürke tekintet...

- Nem téved.

...melynek jobb oldali párjába a következő törtmásodpercben teljes erőmmel sújtom a késemet.

Az idő megugrik.

A kalózkirály szeméből ömleni kezd a vér. Akkorát bődül, akár egy sebzett vadmacska, mire én megrökönyödve tántorodom hátra és fel is bukom valamiben. A hátamon landolok, de azonnal felpattanok. Ebben a pillanatban érzem meg az adrenalin őrjítő lüktetését a véremben, ahogyan mindenfelé végigáramlik és ujjhegyeimben bizsereg. A valóság összeszűkül és elmosódik. Csak a jelen számít. Csak a szívem üteme.

A kalózok és a matrózaink összecsapnak. Acél feszül acélnak, a nehéz bakancsok döngése alatt reng az egész Felhővilág.

A csata kellős közepén találom magam fegyver, vagy egyáltalán bármi nélkül – hiszen a késem még Bagstock szemében virít -, anélkül, hogy bárki is észrevenne, mégsem maradok tanácstalan. Pontosan tudom, hová kell mennem, és a kék-vörös keveredéssel farkasszemet nézve azt is elhatározom magamban, hogy nem fog megállítani egy ilyen tömeg. Semmi nem állíthat meg.

- Thalia! Thalia! – hallom magam mögött apa rekedt hangját.

Sajnálom, apa. Majd még látjuk egymást, legyen az bárhol.

Bikamód kezdek vágtatni egy irányba. Nem nézek semerre és senkire, azt sem nézem, kitől kaptam ilyen-olyan horzsolást, ki tapos a sarkamra. Hiszen az ilyen csatában ez édesmindegy.

Sikerül megtennem a lépcsőig vezető utat anélkül, hogy egyszer is meg kéne állnom. Átcsúszok a karok alatt, kabátszínre tekintet nélkül lökök félre bárkit, felrúgok egy vödröt, tele forró vízzel, egyenest egy csapat kalózra. A hörgés hidegen hagy, és nem tudom, a pillanat hevében nem érzek-e semmit.

Leugrom a porzó fokokról. A kihalt folyosón érek földet, és eszemben sincs lelassulni.

Egy, két, három vörös ajtófolt és zihálva fékezem le anya kabinja előtt.

Kivágom a nehéz ajtót, mely nekicsattan a falnak, irgalmatlan robajt keltve, hogy majdnem belesüketülök. Odabent az ijesztő rendben egy megtermett kalóz kutakodik roppant kíváncsian; nem kérdés, hogy a térképet kajtatja. Szeretnék vele harcolni. Teljes szívemből meg akarom verni, akárcsak pár éve azt a gyereket az iskolaudvaron. De nem most van itt az ideje a harcnak. Először a térkép jön, különben elveszünk.

Nekirontok a férfinak és teljes erőből ellököm, neki a függőágynak, ami dörögve le is szakad. Gondolkodás nélkül kapom fel az első kezem ügyébe kerülő papír - nem a térkép az! A kalóz nyögve áll neki feltápászkodni. Nincs sok időm. Hova tette anya a térképet? Miért nem figyeltem jobban?!

Káromkodom egyet, míg kezem az egyszínű iratok közt csap szét. És akkor megakad a kezem a vékony, ezerszer átforgatott és összehajtott pergamenen.

Zsebre vágom, és már futnék is ki a kabinból. Az ajtóba kapaszkodva akarok kiugrani, ám mikor ujjaim a rézkeret után kapnak, egy szörnyű erő hátulról a földre lök.

A padlón terülök szét, mint a gyalogbéka. Az esés kipréseli az összes levegőt a tüdőmből, míg orromból dőlni kezd a vér. Hátracsavarják a karomat; csak a lábamat tudom használni. Rúgkapálni kezdek hát, amíg a kalóz egész súlyával a helyemen tart, de egyre elkeseredettebben. Az egyik erőből kicsapó rúgásom talál, valami érzékeny részen, mert a férfi sikoltva ízeset káromkodik, aztán akkorát vág a fejemre, hogy a fülem is visítani kezd tőle.

Érzem, hogy a rádióm lerepül. Érzem az egész testemet ellepő fáradtságot, ahogyan azt is, hogy lassan darabokra esik körülöttem minden. Könnyek csorognak végig arcomon, keverednek a vérrel, és a kalóz újból megüt, de ez már igazán nem oszt, nem szoroz.

A következő pillanatban pedig a környezetem, az Ikarus, a Felhővilág, az életem tükör módjára törik össze.

Gondolhattam volna, hogy mögötte csak sötétet fogok látni.