The king (Dark Maffia)

☆5.fejezet☆

- Ki vagy te? - faggatoztam a sötétségbe meredve. A hang szállaim még mindig remegtek az ijedtségtől a fogaim egymást ütötték a szívem pedig ismét kikivánkozott a mellkasomból. Az idegen továbbra is rejtözködve a sötétségbe bújtattva arcát, harsányan felkacagot. Már éppen megakartam jegyezni, hogy mennyire udvariatlannak tartom kinevetni a másikat miközben ő éppen egy szívinfartust próbál magában tartani, amikor végre újra meg szólalt.

- Rose. - itt egy percre elhallgatot.  - Pont mint a rózsa, illik ez a név hozzád. Gyönyörű, akár egy friss vörös rózsa. - hangja túlságosan ismerős volt. Enyhén morajlós, ugyan akkor erélyes, tekintélyt parancsolóan mély. Egy hirtelen jött fénytől, amely a folyosó végéről érkezett,  ahogy egy pár fiatal a telefonjukal világítva fürgén szedve a lábaikat a hosszú keskeny folyóson, felénk közeledtek, újra meg villant az a zöld szempár, amit a legelső alkalomtól kezdve, mikor pusztán véletlenségből futtotunk egymásba, képtelen voltam elfelejtteni. A rabja lettem és most felüdülés volt újra meg tekinteni őket, ahogy rendületlenül engem figyeltek az árnyékból. Igyekeztem minden egyes aprónyi különlegességet magamba szívni, mielőtt ismét eltűnik.

- Rome, meg van a nő, akit kerestél. Dane fel vitte hozzád, ahogy kérted. - egy fiatalabb férfi állt meg mellettünk, telefonja erős fényével pont a cipőm orrára világítva. Lakkozott eleje elérte, hogy a fény visszaverjen és az arcomra is felérjen. Ahogy a férfiak egyre többen lettek,
szégyenlősen a tenyeremel takarva az arcomat, hátrébb húzódtam tőlük.
- Eléggé harcias a kicsike, de tényleg jó csaj. - poénkodott egy másik alak. Elenyésző önbizalmam a hallottaktól csak még inkább romba dőlt.
A férfi, aki különleges volt a számomra, már másé.
Ezek után jobb lesz, ha elindulok. Apáék már biztosan keresnek.
Megmarkoltam égkék estélyi ruhám csipkés belsőjének alját a vállamra akasztotam a kis retikülömet és sietősen mellettük elhaladva, lehajtott fejjel széllsebesen szedve fájós lábaimat visszavonultam.
Csendben szégyenkezve végig kullogttam a táncolgató emberek sokasága között, majd újabb likőrt le kényszerítve a torkomon elengedttem mindent és azt is ami következni fog. Leültem egy üres boxba az asztal alá rejtettem a lábamat és le vettem a magassarkút.
Már ezért meg érte elbandukolni idáig.
Gondoltam magamba, kezemmel masszírozva, ide, oda mozgatva a lábfejem és újból Brian után kutatva. Azt hiszem elfog kelleni még egy pár pohárka likőr ma estére.

Nagyon későre járhatott már, amikor elkezdtem érezni újra azt a kellemes felhőtlen érzés, mint aki könnyen lebeg a felhők között és ő döntheti el, még is merre akar tovább haladni. Brian kedvesen a műszakja végén, mellém ült és velem társalgot az est végéig. Élvezetes társaságnak bizonyult, vicces, figyelmes. Hatalmas fekete keretes szemüvege, amit a munka idő alatt kontaktlencsére cserélte, egészen aranyos fickóvá varázsolta. Az embereket kiparodízálva emlékeket egymással megosztva, amennyire rosszul kezdődött, annál remekebbül telt az estém. A végén, már hangosan hahotáztam is. Hasam alját ölelve és könnyeimet ügyetlenül letörölve, kész voltam újabb kört inni újdonsült barátommal.

- Nem lesz az már sok egy kicsit? - kérdezte aggódó tekintetével szugerálva. Mosolyogva nemmel bólintottam és felhajtottam az édességet.

- Még mindig tudom, hogy hogy hívnak és azt is hogy hol vagyok. Amíg ezek meg vannak, nincsen okod pánikra. -

- Értem. Azért én inkább nem iszok többet, holnap nekem még munka lesz, hercegnő. - kacsintott és arrébb tolta a poharát.

- Nyuszi vagy Brian. Egy gyáva nyuszika, aki egyébként nagyon jó fej. - de még milyen jó fej. Az egész társaságban te voltál az egyetlen idáig, aki képes volt meg nevetetni. Nem akarsz esetleg feleségül venni?
Erre a gondolatomra, azonnal fuldoklós köhögésbe kezdtem. Kezemet a szám elé tartva, próbáltam esetlenül enyhíteni a köhögésemet, miközben Brian aggódva a hátamat verdeste.
Még is mi francról hadoválok itt össze? Nem akarok én még házasodni ő pedig amúgy is egy kívül álló, nem közénk tartozik. Csak egy barát, akit semmi esetre sem vennének bele, ilyen körökbe. Túlságosan kockázatos egy kívül állót befogadni a családba.

- Jól vagy? - kérdezte, amikor végre alább hagyott a szerecsétlen fuldoklásom és képes voltam köhögés nélkül mélyeket lélegezni.

- Igen, minden rendben csak félre nyeltem. - Igazából egyáltalán nem voltam jól. Azt hiszem tényleg meg ártot nekem az ital. Idiótaságokon rágódom megállíthatatlanul és sehogy sem  tudom be fejezni.

- Most már ideje lesz alkohol mentes italokat kóstolgatnod. Holnap reggel valószínűleg így is fájdalmas élményben lesz részed.  - jelentette ki, határozottan és feljebb tolta a szemüvegét az orrán. - Ezt innen arrébb is tesszük szépen és kérünk neked valami mást. - két újját a magasba emelte és egy másik kollégájának intet.

- Miért vagy ilyen gonosz Brian? Jól érzem most magam, semmi gond nincsen, még is el veszed tőlem az italomat, ez nagyon csúnya dolog a részedről. - durcáskodtam.

- Inkább legyek gonosz, mint hogy utána te meg üsd a bokádat. Hidd el szépség, nem akarsz te többet inni már abból. - barna szeméből áradt a komorság és a határozottság. Ezt máskor biztosan értékelném, talán még vonzónak is tartottam volna, ha nem ehhez a családhoz tartoznék. Egyszerű normális élettel, biztosan bepróbálkoztam volna nála, hiszen egészen helyes volt a kisfiús arcával és csokoládé barna szemeivel. Mosolyától már jó párszor sikerült elallélnom is. Magasabb volt, vékony sportos test alaktú, amitől úgy éreztem mellette magam, mint aki biztonságban van és semmitől nincs oka tartani. Körbe néztem az egyre üresedőbb terembe, kerestem a pincért, hogy ellent szegülve Briannal újabb adagot kérjek, amikor észrevettem apám haragos arcát, ahogy éppen minket vizslat, kezében egy újabb pohárral, tetején másik kezével finom köröket leejtve, könyökével a pulton támaszkodva. Mellette egy másik idősebb férfi ácsorgott, ő is az itt lévő maradék embert szemlélte, akik még itt voltak és látszólag jól érezték magukat.
Csak én nekem nem szabad ennyire elengedni magam. Vasmarokkal küzdenem kéne, hogy büszkék legyenek rám a szüleim, ehelyett itt iszogattok egy pincérel, aki ráadásul kívül álló és itt dolgozik.

- Azt hiszem jobb lesz, ha lefekszem. Kezdek nagyon elfáradni és még fel kell érnem előtte a szobámba. Nem lenne egy szép látvány, ha útközben kifeküdnék valahol. -  viccelődtem, ügyetlenül.

- Felkisérjelek? - kérdezte udvariasan hátrébb arasszolva és kezét nyújtva, kisegítve a boxból.

- Nem kell, köszönöm. Egyedül is feltudok juttni még. Annyira, azért nem vagyok részeg. - vigyorogtam, majd egy barátságos ölelésel elköszöntem Briantól és elindulttam a liftek felé.
Az ismerős két férfi, akik mikor meg érkeztünk is ott álltak, most is ropogósra vasalt, fekete öltönyben, kezükben valamilyen kis telefonszerűséget szorongattva, fülükben a filmekből is ismert füldugókkal, szobroztak. A félelem ismét erőt merített bennem és hatalmasra tátva száját, torkaszakadtából felsíkitott. Akár egy vészcsengő, serényen húzógatta a jelző madzagokat és megállíthatatlanul visítozot. Kongata a harangokat, csengete a csengőket és fülsértően sípákolt a fejemben a közeledő veszélyt jellezve.