Second chance

Az ok amiért még itt vagyok

- Tartozni? Ugyan mivel? - volt ugyan némi sejtésem mire célozgatott, de azért sem mondtam ki - Nem tartozom neked semmivel.
- Dehogynem. - ha lett volna erőm letöröltem volna azt az elégedett vigyort egy pofonnal az arcáról - Szerinted mégis ki fizeti a kórházi költségeid? Hm?
- Nem kértem egyszer sem, hogy idehozzál engem. - fejem fájdult meg közben s szomjas is lettem hirtelen mintha isten tudja mióta nem ittam volna.
- Az mindegy. A lényegen nem változt. Tartozol nekem. - folytatta volna még szerintem, csak hát a szobába szinte berontó ezt megakadályozta. Az öccse, Wooyoung volt az és amint látta hogy is vagyok könnyekben tört ki. Úgy jött oda hozzám, úgy ölelt meg és fejezte ki aggodalmát.
- Majd én vigyázok rád. - megnyugodott már kissé mikor ezeket mondta. Az a pöcs báttya azt adta elő, hogy amint kiengednek hazavisznek és ott lábadozok ami után mégsem megyek el. Nos, nem akartam Wooyoung kedvét máris elrontani ezért belementem a pöcs megkezdett hazug játékába.
- Rendben. - fájdalmas volt minden mozdulat, még mosolyogni is, főleg ilyen helyzetben, de mégis megpróbáltam egy mosoly félét kierőszakolni magamból.
Mint sejthető ott volt velem jó ideig Wooyoung, de sajnos az öntelt testvére is aki roppant mód furcsa volt nekem. Wooyoung-ot végül ő volt aki rá bírta venni, hogy menjenek és hagyjanak engem pihenni. Ami ugyan sikerült, de mégsem volt teljesen jó. Úgy értem volt nálam orvos, meg is vizsgált, kaptam gyógyszert is fájdalmaimra, pihentem is, ám mégsem éreztem fényesen magam. Aztán meg már furcsán, ám ezt leginkább akkor tájt mikor reggel egy nővérke ébresztett. Akkor éreztem úgy mintha az éjjel nem lettem volna teljesen egyedül. Furcsa volt. Persze ezt sem a nővérkének, sem az orvosnak nem említettem meg. Még a végén rámszabadítottak volna egy agyturkászt vagy valami olyasmit. Nem sokkal az orvos távozása után hoztak nekem enni, de mivel étvágyam nagyon nem volt így nem is ettem. Túl furcsa volt még ez is. És igen, ekkor jutott eszembe amit az a pöcs mondott. Valóban tartozom neki. Több havi, ha nem egy éves bérem az amibe kerülhet az, hogy ellátnak engem. A szoba, minden, azt mutatja, hogy nem egy mezei kis lepukkant kórházban, szobában, vagyok. De kérdem én miért csinálja mindezt az a majom ha egyszer annyira nagyon utál engem? Semmi értelme nincs cselekedeteinek. Mert így olyan mintha aggódna vagy legalábbis valami hasonló lenne. De nincs így. Tudom. Hisz mondta is, hogy az öccse miatt teszi. Vagy azt már képzeltem volna? Nem tudom már. Mindenesetre gyanús az egész.
- Szia. - gondolataim közül Wooyoung felbukkanása rángatott ki - Hogy vagy? Hogy érzed magad? - ha lenne testvérem olyat akarnék mint ő. Cseppnyi rossz nincs benne. Egy utolsó féreg miatt is képes aggódni s könnyeket hullajtani.
- Szia Wooyoung. - megnyugtató volt látni őt, de egyben kissé kínos is tekintve hogy a testvére felbukkanása is várhatóvá vált - Egy kicsikét jobban azt hiszem.
- Ez jó hír akkor. - ült volna le, de észrevette az érintetlen ételt az éjjeliszekrényen - Oh, de hisz te nem is ettél még. Segítsek?
- Nem vagyok igazán éhes. - nem akartam elrontani a kedvét máris - Meg aztán túl sok is ez nekem. Jobban örülnék inkább valami könnyebb s kevesebb dolognak. - hirtelen nem jutott más, jobb eszembe.
- Oh, mit szólnál friss gyümölcsökhöz? - Wooyoung úgy tűnt nem vett észre semmit zavartságomból.
- Az igazán jólesne. - olyan gonosznak érzem magam.
- Akkor megyek és hozok neked. Jó? - hirtelen és gyors volt, reagálni is, alig tudtam - Amíg odavagyok majd bátyus vigyáz rád. Úgyis be akart ő is jönni csak én megelőztem őt. - mosolygott és már ment is.
Ellenkezni sem tudtam. Semmit nem tudtam tenni az ellem, hogy az a majom bejöjjön hozzám.
- Ügyes húzás volt. - mondta miután becsukódott a szoba ajtaja.
- Nem értem miről beszélsz. - látni se akartam, de ő csak ott volt. Olyannyira, hogy mikor inni akartam ő ott termett és segített nekem. - Köszönöm. - azért mert ő egy pöcs én még nem akartam az lenni. Különben is túl közel volt. - Az előbb...
- Mindegy. - hirtelen fura lett, mintha csak nem ő lett volna, de közben mégis - Enned kellene. - közelebb húzta a tálcát amin az étel volt. Sőt, segített is megint, hogy ülni tudjak. - Ha előbb ki akarsz innen jutni enned kell, hogy legyen erőd hozzá. - egy falat ételt csak elém tartott, olyan közel számhoz hogy éreztem az étel finom illatát. Gyomrom ekkor döntött úgy, hogy elárul engem. Hogy ne kelljen szólnom bekaptam azt a falatot. Aztán úgy esett, hogy így lettem lassan megetetve. Az a pöcs nem szólt, nem tett megjegyzést, sem semmi más olyat amit vártam volna. Furcsa volt, nagyon furcsa. Akkor főleg mikor még meg is törölte szám minek nyomán zavart lettem s égni kezdett arcom. Akkor talán még jobban mikor sosem érzett gyengédséggel ért arcomhoz. Gondoltam azért talán, hogy ellenőrizzen vagy valami olyasmi. Bennem mindenesetre zavart okozott, emellett pedig csak még furcsábban éreztem magam. Nem értem mi van vele, de azt sem, hogy velem mi van. Miért ennyire más, miért ilyen gyengéd, miért.... miért ébreszt reményt bennem?