Wooyoung szerencsére nem volt túl sokáig távol. Mikor visszatért azt hiszem nem csak én könnyebbültem meg. Az a pöcs amint megjött az öccse egy elég átlátszó indokkal lelépett. Dolga can mi? Mondja ezt annak aki elbus hiszi. De végülis mindegy. Wooyoung meg volt lepve, hogy ettem. Észrevette. Azt füllentettem neki, hogy a bátyja ette meg mind. Aranyos volt aztán. Hámozott nekem a hozott gyümölcsből aztán adott is belőle, egyszóval megetetett ő is így. Közben persze beszélgettünk is. Az is kiderült, okos nagyon és rájött, hogy mi is a helyzet, mármint hogy én valójában nem is akartam maradni. - Tudod miért gondoltam meg mégis magam? - annyira nem tudja titkolni ha valami rosszul esik neki. Szerettem volna felvidítani. Fejét rázta nemlegesen. - Miattad Wooyoung. - Tényleg? - Igen. Tudod te egy igazán jó ember vagy és szeretnék a barátod lenni, igazán. Szóval csak ezért. - De hát már barátok vagyunk. Nem? - Azt hiszem eddig nem volt így. - Na hát akkor mostantól így van. - mosolygott - Ennek örömére mit szólnál ha készítenék egy képet? Lehet? - Igen, de csak úgy ga megkapom én is azt a képet. - Ez csak természetes. - mosolygott még, aztán vette is elő mobilját, majd felült mellém és lőtt pár képet. Egy különösen megtetszett nekem. Azt kértem tőle, hogy majd küldje el nekem.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Csak arra nem számítottam, hogy kedves újdonsült barátom azt a képet nem csak nekem mutatja meg hanem a világnak is. Ugyanis feltette azt egy bizonyos közösségi oldalra. Meg is mutatta és bocsánatot is kért, hogy nem kérdezett meg előtte. Olyan boldognak tűnt, nem akartam ezúttal sem elrontani kedvét. - Aranyos, hogy így kitetted. - Tényleg? Azt hittem megharagszol. - Tényleg. Wooyoung egész sokáig velem maradt még. Jó érzés volt. Úgy főleg, hogy valóban úgy éreztem hogy barátra leltem, igazi barátra. Fura, de így éreztem. Sajnos Wooyoung-nak idővel mennie kellett, így aztán ismét egyedül maradtam. Csak egy hétig voltam kórházban, s csakis azért mert többször belázasodtam. Az csak részletkérdés volt, hogy egyedül, magamtól nem tudtam mozogni. Tolókocsiba ülni meg nem engedtek. Vagyis beleülhettem, de azt is már csak akkor mikor az a pöcs értem jött. Furcsálltam ugyan, de aztán rájöttem, hogy megint csakis az öccse miatt teszi amit tesz s nem mert ő akarja. - Jól van, most már menni fog egyedül is. - épp csak kiszedett a kocsiból már szabadultam volna a közeléből, de ő volt olyan majom, hogy keresztül húzta máris számításaim. - Két lehetőséged can. Egy, fent leszel velem vagy kettő, én leszek veled lent. Szóval? - Nem fogok a szobádba menni. - még csak az kellene... Hallgathstnám életem végéig, hogy mennyi mindent tett értem. Bár így is fogom. Inkább jöjjön ő hozzám. Tőle nem tudnék csak úgy meglógni ilyen állapotomban. Nálam meg azért kicsit biztonságosabban érzem magam. - Felőlem. Nekem édesmindegy. - ahhoz mérten amit mondott mégis mást cselekedett. Nem lakrészembe, szobámba vitt hanem fel a nagy házba, azon belül is az egyik fenti vendégszobába. Nos, mondanom sem kell, hogy akkor jól össze is vesztem vele. Wooyoung volt azt hiszem aki nem csak engem nyugtatott le akkor. Ennek jó pár napja már. Azóta nem telt el úgy nap, hogy napközben az a pöcs ne került volna el engem, este meg matt részegen dőlt be mellém. Tisztára olyan volt az egész mint egy rosszul megírt doramaban. Valahol még vicces is volt az egész. Bár ami azt illeti néha elég kínos is és zavarba ejtő. Mindeközben az volt a legnagyobb bajom, hogy érezni kezdtem olyasmit is a pöcsfej iránt amit nagyon nem kellett volna. Igyekeztem elnyomni magamban és másra figyelni. Csak hát nagyon nem ment, úgy főleg nem, hogy az a majom a legtöbb estét az én ágyamban alva töltötte. Wooyoung-nak szólni sem akartam, de aztán muszáj volt, főleg mikor sorozatosan lebuktatta magát az a pöcs. Így jött el végül az is mikor nem kellettek kötések, nem kellett a tolókocsi s nem volt már szükség arra, hogy a nagy házban maradjak. Éppen ezért pakoltam össze holmijaim amik teletettek egy kisebb táskát. Azt fogva, még kissé sántítva igyekeztem viszonylag feltűnésmentesen elhagyni a szobát majd a házat. Hát nem sikerült. S miért? Szerintem sejthető... Igen, az a pöcs állta szinte utam. - Hova készülsz már megint? - ezúttal csak el akarta venni a táskám, és sikerült is neki tekintve erőfölényét. - Hát mondjuk a szobámba? - Így? - hiába volt az a sok pihenés, még így is láthatóan gyengébb voltam. És ezt őkelme ki is szúrta. - Hogy máshogy? - nem mondott semmit erre, viszont tenni azt tett. Mégpedig, hogy nemes egyszerűséggel felkapott és visszavitt a házba, a nagy házba, azon belül is egyenesen a saját szobájába. - Innen már biztos nem fogsz úgy ugrálni mint eddig. - Csak még jobban. - hiába tett ágyára én akkor is fel akartam kelni. Nem hagyta, visszanyomott, aztán így meg is támaszkodott mellettem. Hátráltam volna, csak épp nem tudtam. - Még jobban mi? - pimasz volt, de közben olyan furcsa. Mármint... Azt hiszem nem csak ő volt az hanem én is. A hab a tortán az a röpke csók volt amit kaptam tőle. Tovább is ment volna, nagyon olyan érzés volt, csak épp nem tudott mert megzavarták, s ez a valaki éppen az öccse volt az. - Végre összejöttetek?
