Értem ne változz meg (Lesbian ff.)

2. rész

Uh basszus, bealudtam. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy elnyomott az álom. Fél 11 van, és még ma semmit nem csináltam szinte, pedig tanulnom kellett volna, valamint még dolgozni akartam a legújabb dalomon. Fura, hogy anyáék se keltettek fel. Mindegy, lehet, csak nem akartak felkelteni. Az igazat megvallva, fáradt is vagyok. Na sebaj, csinálni kell a dolgom. Le megyek, megkeresem anyáékat.
A lépcsőn lefelé tartva hangos veszekedést sikerült elkapnom. Igen, anyáék megint veszekednek. Sajnos mostanában ez mindennapos, csak azt nem értem, hogy sosem avatnak be. Jó, tudom, nem akarják rám ruházni a terhet, de szeretnék segíteni amennyit tudok..de úgy nagyon nehéz, ha nem akarják, hogy segítsek. Gyors lerohantam anyához, aki az asztalnál ülve sírt. Persze mikor meglátott engem, könnyeit letörölte, és egy gyors erőltetett mosoly ült ki az arcán. Annyira tipikus.
- Anya, mi történt? - Huppantam le gyors mellé, és kérdő tekintettel néztem rá.
- Semmi kicsim, semmi, minden rendben.
- Miért nem mondod el sosem, ha bánt valami? Tudod, hogy csak segíteni akarok!
- Tudom Kicsim, de nincs semmi. Csak a szokásos..
- Szokásos mi?!
- Nem rád tartozik, majd mi megoldjuk, jó?
- Jó..szeretlek. - Öleltem meg anyát, aki azonnal visszaölelt. Nagyon szeretem a szüleimet, mindketten csodálatos szülők. Mindig kiálltak értem mikor kellett, és sosem adták fel velem kapcsolatban. Sajnos a sokszoros dühkitörésemet nehéz volt kordában tartani, de akkor sem fordultak el tőlem, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Csak sajnálom, hogy annyit kellett miattam szenvedniük. Anyukám felőli nagyszüleim például valamilyen oknál fogva mikor megszülettem kitagadtak minket az egész családból, apám felőli család szintén. Fogalmam sincs mi bajuk van velünk, mi csak egy átlagos család vagyunk.
Gondoltam, hogy nem tudok anyán segíteni, ezért visszamentem a szobámba, és elterültem az ágyon. Szokásosan senki sem keres, miért is keresne engem bárki is..Legrosszabb érzés, mikor naphosszat tudnád mondani a hülyeségeket, de nincs kinek. Csak egy gitárod van, meg pár saját dalod.
Apropó, saját dalok. Nagyon szeretek saját szerzeményeket létrehozni, így még jobban kiszellőznek a gondolataim, így bele is merültem ismét a saját kis világomba, bàr valamit sajnos még ez sem tud elnyomni.

Több órán keresztül írtam, dolgoztam a saját dalaimmal, mikor az órára pillantottam. Basszus, nekem reggel hatkor kelnem kel, és fél kettő van! Amilyen gyorsan csak tudtam alvás előtt le zuhanyoztam, felkötöttem a hajam, és bebújtam az ágyba. Az igazat megvallva egyáltalán nem vagyok álmos. Akkora csend uralkodik a szobámba, hogy szinte már ordít. Milyen kár, hogy a fejembe egyáltalán nincs csend. Ott akkora a zűrzavar, hogy még én sem tudom követni néha mit miért teszek. Na mindegy, igyekeztem magam álomba nyomni, de sajnos nagyon rossz alvó vagyok, ráadásul vihar is van. Faszom, hogy mindennek pont most kell összejönnie.

Nagyon nehezen nyomott el az álom, mondhatni egy örökké valóságnak tűnt mire el tudtam aludni. Egyszer a vihar miatt, már konkrétan vártam azt, hogy mikor fogja tövestül letépni a redőnyöm, másodszor pedig a fejemben lévő gondolatok nem akartak békén hagyni. Néha olyan jó lenne egy kikapcsoló gombot rakni az érzéseimre, csak legalább pàr percre.
Az ébresztőm hangjára keltem fel riadtan, hirtelen azt se tudtam melyik évet írjuk. 20 percig csak ültem az ágyam szélén mint egy Buddha, és csak néztem ki a fejemből. A telefonom után nyúltam, remélve, hogy nincs még késő. Basszus, 20 perc múlva kezdődik az első órám, de anyáék miért nem keltettek fel?! Mindegy is, nagyon kell sietnem, ha nem akarom megint nevetés tárgya lenni, és a középpontba kerülni. Magamra húztam egy pulcsit, egy nadrágot, fel kaptam a táskám a vàllamra, hajamat egy gyors kontyba kötöttem, és már indultam is.
Konkrétan szaladtam, azt se volt időm megnézni, hogy anyáék hol vannak, majd írok nekik egy üzenetet suliba, de most futás!

Jelentem, sikeresen beértem, igaz leizzadva, kifulladva, de éppen, hogy be estem az első órámra. Laylának integettem, aki vissza intett, én pedig lehuppantam a helyemre. Szarul vagyok, de büszkén. Biztosan otthon hagytam valamit, de legalább beértem. Ezért kevésbé basznak meg, mintha elkésel. Az életem lepergett előttem, muszáj nagyon jól tanulnom, ha be akarok kerülni az egyetemre. Bár mostanában mintha kevésbé bírnám azt a hatalmas nyomást ami rajtam van, mintha a lelkem meg az agyam egy kicsit el lenne fáradva. Vissza kell rázódnom a tanulós, magolós időszakomba, hiszen előbb utóbb anyáéknak is fel fog tűnni ez az egész, és azt viszont nem hagyhatom, akármennyire kedvesnek tűnnek, meg engedékenyeknek, ennek mind ára van. Nagyon sokat kell bizonyítanom azért, hogy szinte mindent megengedjenek, vagy megkaphassak.