ÓCEÁNIA - drew starkey

Első

JUNE

Az ablakon át beszűrődő napfény a táblára esik, egy ferde csíkban kettészelve a Mr. Porter által felfirkált számokat. Fejemet az öklömön pihentetem és mindenfélén jár az eszem, csak azon nem, hogyan kéne megoldani a feladatot. Általában képben vagyok és csinálom, amit kell, de a tanév utolsó hetén valahogy minden olyan megerőltetőnek bizonyul.

Az előttem ülő Justin már feladta. A padon fekszik és ide hallom ahogy horkol.

– Tehát mi a megoldás? – dörren Mr. Porter hangja. Egy lány felrakja a mancsát és élénken válaszol.

Mikor lesz már vége az órának?

A madárcsicsergés, a tűző nap, a fák vakítóan zöld lombjai, mintha minden gúnyolódna rajtunk, amiért nekünk az iskola falain belül kell lennünk.

Szívesen fejbe csapnám magam a matekkönyvvel. Legalább pihennék pár órát. Vagy egy napot, a könyv súlyát figyelembe véve.

Valami a fejemnek repül, majd leesik mellém a földre. Nem egy matek könyv, de felébreszt bambulásomból. Lehajolok az összegyűrt cetliért, majd széthajtogatom.

Jössz szörfözni suli után? :) Eli és Avis is ráérnek, már csak te kellesz

Vetek egy pillantást a terem végében ülő Jay-re, aki várakozón felvonja a szemöldökét. Nagyot sóhajtok. A legjobban most arra vágyom, hogy a hullámokat lovagoljam, de sajnos az élet nem azért van, hogy minden egyes pillanatát élvezzük. Vagyis de, csak nem az összes embernek. Nem a csóróknak.

Nem jó, ma dolgoznom kell

Lefirkantom a választ és amikor a tanár nem figyel, hátradobom Jay-nek. Éles fintor rajzolódik az arcára amikor elolvassa.

És még csak nem is neki kell seggfejeknek felszolgálni.

Ha arra gondolok, hogy megint négy órát kell eltöltenem a sznobok társaságában csak még inkább vonz a dolog, hogy belefejeljek a matekkönyvbe. Az emberi természet alapjáraton is gusztustalan, de amit a pénzesek művelnek arra nincsenek szavak. Már elég rég óta dolgozom felszolgálóként, hogy ezt tényként kezeljem.

Néhányan abban a hitben élnek, hogy ha van pénzük, övék a világ és bárkit kedvükre ugráltathatnak. Biztos nagyon unalmas lehet a jólét, ha mások szenvedésében találják örömüket.

A sznobok a város nyugati részén vertek tábort drága palotáikban és magán sulijukkal. Én pedig ott kaptam melót a Golden hotel egyik éttermében.

Az órát a csengő éles zaja fejezi le és az osztály fele már özönlik ki a folyosóra, miközben Mr. Parker vörös arccal üvölti utánuk a házi feladat oldalszámát. A vállamra kapom a táskámat és átlépem a küszöböt. Jay az ajtó előtt vár rám, mellette Eli-vel és Avis-szel.

Mi négyen gyerekkorunk óta a legjobb barátok vagyunk, mióta az óvodában Jay megtépett, Avis meg a védelmemre sietett, Eli meg csak nevetett rajtunk. Aztán jött az óvó néni és megbüntetett mind a négyünket. Napokig egymáshoz se szóltunk; haragudtunk egymásra. Végül Jay odajött hozzám egy szelet sütivel és bocsánatot kért. Aztán odavittük a sütit Avis-hez és Eli-hez, majd velük elfeleztük. Csak egy morzsát kaptunk aznap, és évekbe nyúló barátságot.

– Tudod mit? – karolja át a vállamat Jay, és ahogy odahajol hozzám, szőke fürtjei megcsiklandozzák az arcomat. – Van bő másfél órád a műszak előtt. Gyere le velünk és Eli majd onnan elfuvaroz a Golden-be. Igaz, tesó? – nyújtja ki az öklét.